XIV. A Színésznő bukása

A színház kivetette magából a Színésznőt. Az állami díj miatt kapott egy szánalomszerepet, de mindenki (még maga a Színésznő is) tudta, hogy ez csak pillanatnyi figyelem, néhány fénykép az előadás molinója előtt, egy-két kedves szó sok éve kiöregedett kollégáktól, és ennyi. Nem volt a szerep mögött tartalom, maga a szerep is erőltetetten kreált lett ( az előadásból kitűnt oda nem illősége ), de legalább a Színésznőt név szerint lehetett említeni a szereposztás elején, a mindenkori kulturális hatalom megnyugtatására. A kor, a nőiesség és szépség, a rugalmasság elvesztése ennek a darabnak a próbafolyamata során napi szinten jelen volt az életünkben. Érzéseimtől függetlenül láttam azt a küzdelmet, amit a Színésznő az illúziókért folytat, amiket a színpadon Ő, a valóságban én magam teremtettem. Egyikünk sem volt könnyű helyzetben, a képet fenntartani, és ezzel Őt életben tartani így hát közös ügyünk lett, és a végsőkig kimerültünk a harcban, melyet az idővel folytattunk. 

A premieren én sem láttam mást, csak egy régi bútordarabot, akit beletettek egy méltatlan helyzetbe, mely magában rejtette önnön bukását. Bármelyik "jóakaró" vezetőtől jött az ötlet, halálos dózissal beinjekciózták, így mi már csak a vérszegény illúziónkat emeltük magasba, de nem sokkal később ez is darabjaira hullott szét.

A Színésznőt közben megfenyegette a saját gyereke, hogy válasszon közte és köztem. Sokkos állapotában sem érezte, hogy talán Neki kéne irányítania életének különböző szálait, nem hagyni, hogy ezek a szálak dróton rángassák. Úgy éreztem, a körülötte lévő emberek rettenetes mélységekbe képesek Őt taszítani; nem volt szabad semmi önállóságot mutatnia, mert először anyuka, majd az exférj, végül a rendkívül szélsőségesen felnevelt, valóban súlyos érzelmi sérüléseket szenvedett gyerek csapott oda, hogy elég abból, hogy a Színésznő élni akar – semmi, de semmi esélye nincs, mert feladata a „kötelező” emberek szolgálata, és ha ellen próbál állni, akkor majd rossz anya, rossz feleség és rossz kislány lesz. 

Meggyőződésem, hogy egy színésznek a legnagyobb kudarcai az életben játszott szerepei. Rossz élet-szerepek ezek, s a Színésznőbe úgy töltötték bele idegenek az érzéseket, gondolatokat, elvárásokat, s természetesen a megfelelő bűntudatot, mintha valami üreges fabábú lett volna. Ha megtelt, tett néhány torz mozdulatot, amiért tapsot kapott - saját magát ezzel mégis bukásra ítélte.

Az idő átgázolt mindannyiunkon. Fiatalon az ember megéli, és nem foglalkozik vele, azonban egy középkorú színésznőnek minden egyes nap az átlagosnál jóval nagyobb stresszel jár, hogy mi hagyott nyomot az előző napról az arcán, ki veszi majd észre, hogyan tüntetheti el az árulkodó jeleket. A Színésznő kezdett sápadni. Nem találok jobb szót; a fénye, a szépsége, a hite szürkült, és mivel én tartottam a tükröt, amibe mindennap belenézett, Ő maga is észrevette, hogy az idő múlik, és tehetetlenek voltunk. Súlyos lelki válságokon mentünk emiatt keresztül, amit csak tetőzött a bánatában felvett szokások időszakossága - saját bizonytalanságának tompítása, és szemben egy-egy negatív visszaigazolással a szakmából az én szavam, az én szemem tükre már nem volt elég.
Semmije nem maradt csak a szerelme(m); elpusztította hát azt is.

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem   ---  Hamarosan könyv formájában!