A Színésznő nem csak a színpadon alkotott csodálatos dolgokat; elképesztő tehetsége volt a művészet bármely területén. Ha a lelkét gyengébb pillanatában találta az Élet, maradandó képek, írások, saját készítésű tárgyak születtek - persze később, egy erősebb pillanatában ezeket nem érezte elég jónak, és elpusztította. Mindig született valami különleges, ami aztán a saját önbizalomhiányának áldozata lett - amit viszont menteni tudtam, azt mentettem.
A számtalan szerelmes vers közül a legszebbet életének egy olyan momentumában írta, mikor komolyan veszni érzett engem. Ősz volt, az eső áztatta levelek szomorú, fáradt hangulatot kölcsönöztek a késő esti belváros szürkeségének, nyüzsgés helyett kihaltság volt az utcákon, mintha a világ is siratta volna, hogy mi megint mások bábjává váltunk, és nem tudtuk elvágni a drótot, amin játszottak velünk. A színházból ballagtam hazafelé, és átgondolva lehetetlen helyzetünket, reggel ismét döntést hoztam; megmondtam a Színésznőnek, hogy nem tudok mellékszereplő lenni, inkább fejezzük be. Hiába panaszkodott a körülményeire, a muszáj-eseményekre, amiken részt kell vennie, a félelemre, hogy ha nem teszi, bántani fogják - én újra szabad szerettem volna lenni, nem az Ő kalitkájában vergődni tovább, úgyhogy elkezdtem összepakolni a közös otthonunkban a dolgaimat.
Este mindketten dolgoztunk, Ő hamarabb ment el otthonról, mert előadása volt, én pedig az utolsó simításokat végeztem költözésem fájdalmas színjátékában. Nem sokkal később a színház portáján egy nevemre leadott boríték várt, benne tépett, kockás cetli, s rajta gyöngybetűkkel az a vers, ami túlontúl gyönyörű volt ahhoz, hogy válasz nélkül maradjon.
Írója a színpad nagyasszonyaként aznap este is százakat varázsolt el, de csak Egyet akart igazán.
Túlontúl gyönyörű
Túlontúl gyönyörű az arc, amibe nézek,
Túlontúl gyönyörű érzés, miben élek.
Túlontúl szépséges haja hosszú fürtje,
S annál is gyönyörűbb szeme holdszín tükre.
Oly' más mosolya, mint akárki másnak,
Isten, ó mondd, ki is tarthat hibásnak,
Ha Őt vágyom látni,
s meg merem kívánni
Édes ölelését?
Hallom a lépését.
Már nyitja a kaput, felrúgom a tabut,
Ne tiltsanak Tőled!
( a Színésznő )