A nyár eljövetelével a színházi élet lelassult, így
tudtuk, hogy változás elé nézünk. Június elején több előadása volt még, ezekben
mind szárnyalt. A kollégák hol Neki, hol nekem mondták, hogy Ő milyen más lett,
mennyi szín és élet költözött Belé, és az aurája egészen megváltozott. Kihoztam
belőle valamit, amit akkor még mi sem kezeltünk tudatosan; egy új szerepet, egy
új személyiséget. Mindig csodálatos volt a színpadon, de néha, mikor a lépcsőn
ülve belemerültem a játékába, megláttam a szerep mögött pillanatokra Őt magát,
a barátnőmet, az embert, és ez nagyon erős önbizalommal töltött el, mert
tudtam, hogy erre nem sokan képesek.
Senki nem állt akkor közelebb Hozzá, mint
én, lényem áthatotta az Övét, bekúszott minden hamis álarca alá, és
visszatükröződött a pillantásában.
A Színésznő nem engedi, hogy embernek látsszék, ha a
színpadon van. Nincs joga másnak lenni, mint amit a szerep megkíván, és ha
véletlenül valaki mögé lát, kudarcként éli meg. Szerep mögött felbukkanni
előadás közben nem lehet. Vékony határvonal van a stílus és az önkiadás között.
Minden színészben az a jó, ha stílusa van, ha valamilyen, ha azzal a
valamilyenséggel még mindig el tudja hitetni a szerepet, de mégis más, és benne
van burkoltan önmaga – vagyis az a szerep, amit az utca embereként játszik. Ez
a színészet. Ha viszont csak a színpadi szerep van, akkor nincs mögötte
misztérium, nincs miért érdekeljen, hiszen nem átlagemberekért járunk
színházba, hanem ennél valami sokkal fennköltebb kábulatért, amit csak a
szerepbe burkolt páratlanság tud megadni. A művészet abban rejlik, hogy hogyan
legyünk mások, mint akik vagyunk, de a másságunk mégis megmaradjon annak, akik
vagyunk. Egy életen át kíséri a színészeket a kétség, hogy az egyensúly
megfelelő-e a világot jelentő deszkákon, és ha igen, a néző számára is
hiteles-e a jelenlét.