„ A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?”
( Váci Mihály )
Színésznővel szerelemben élni az Élet
legcsodálatosabb, legnemesebb érzése, amiről úgy hisszük, csak a
kiválasztottaknak adatik meg – fel sem merül az elején bennünk, hogy bohócként
színpadra kerültünk, és eleve elrendeltetett, hogy kinek szól majd a darab
végén a taps – kinek a lelkéért cserébe.
Sokszor
éreztem, hogy annyit ad nekem a színház, amennyit én sosem lennék képes adni
bárkinek, pedig egyszerű jegyszedő kislány voltam, és saját kollegiális
viszonyrendszeremben adódtak nem egyszer olyan problémák, amik mindenki másnak,
minden más munkahelyen alapvetőek és nehezen kezelhetőek. A ranglétra legaljáról
néztem a hatalmas intézmény működését, és később, mikor ugyanezen létesítmény
legfelső kategóriájában jelentem meg immár teljes jogú partnerként, akkor
értettem meg igazán, milyen fontos volt végigjárni a lépcsőket, és ezáltal
tiszta, racionális képet festeni arról, amiről évezredek óta nagyon nehéz.
Túlmisztifikált, túlontúl gyönyörű világot sejtünk a függöny mögé, pedig az
előadások éppen eltalált kivitelezésén vagy a művészek átadható tehetségén
kívül nincs más - belülről rohad az egész.
Olyan, mint télen a pincében
elgurult alma, ami kívülről fényes, piros és kívánatos, belül azonban kukacok
rágják és csutkája körül meg van feketedve…
A színházban kasztok vannak, én nagyjából ötöt tudok
azonosítani. Ezek a kasztok önmagukon belül működnek, más kasztokat se nem
fogadnak be, se információt nem továbbítanak a másik csoport számára, és ezzel
kezdődik el az a káosz, ami olykor hatalmas méreteket ölt. A nézőtéren dolgozók mindent tudnak -
részben. A műszakban dolgozók
mindent megtanulnak a próbákon, így a dolgukat tudják – az Ég mentse őket meg
attól, hogy a vezetőség által kitalált változtatások jogerőre emelkedjenek,
mert fentről nem mindig érkezik le a döntés jóváhagyása időben. A hátsó traktus szintén teszi a dolgát,
ők talán a legnyugodtabbak, mert a napi rutinjuk nem sűrűn változik – varroda,
hangtár, kelléktár, stb. Negyedikként vannak a művészek, akik tájékozódhatnak próbatábláról, vagy telefonon
keresztül a művészeti titkárnál, de a telefont ő általában nem veszi fel, ha
meg mégis, a kérdés beleesik egy kalapba, amiből szerencsés esetben napokon
belül kihúzzák és megválaszolják, rosszabb esetben soha. Vagy mehetnek
személyesen, amikor is türelmet kér a sok-sok művészeti titkár-helyettes, és
pár nap múlva újra lehet próbálkozni. Végül van az ötödik kaszt, a legzártabb,
a vezetőség, akikhez a művészek
ritkán, a másik három kaszt soha nem jut el. Információ-foszlányokból
próbáltunk minden változás alkalmával tájékozódni, de mivel a nézőtéri felügyelő
már a sok-sok művészeti titkár-helyettesnél elakadt, magunk urai maradtunk és
próbáltuk felelősséggel kezelni a fejetlenséget, ami premierek, fogadások,
külső előadások idején gyakorta előfordult. Mindezt persze a nézők rovására,
akik miatt az egészet csináltuk.
Önállóan
kell dolgozni, kérem szépen, de a nem egyeztetett döntésekért még egy ruhatáros
néni feje is pillanatok alatt lehullhat. Heti szinten vesztette el valaki a
fejét pusztán azért, mert nem létezett kommunikációs tér és lehetőség egy
hatalmas, művészeti intézményen belül. ( kívül se, de ez már másik történet )
A Színésznővel az életünk fél év elteltével titkos
viszonyként folytatódott. Hetente voltak légyottok, naponta találkoztunk a
színházban, és biztos tényként kezeltük, hogy együtt vagyunk és szeretjük
egymást. Ő újra játszott színpadon is, így gyakrabban futottam össze a
férjével, ami viszont kellemetlenné vált. Miután már elég hosszú ideje voltunk együtt,
kialakult egy megszokás a színházban lévő életünkben, amit egy-egy férj általi
látogatás, vagy férj ingyen-vendége igencsak megcibált, és ez konfliktusokhoz
vezetett. A férj kezdte szimatolni, hogy ez talán mégse futó kaland, ahogy
hitte, és féltette a politikai és emberi hatalmát, amit a kirakatcsaládjának
segítségével a környezetére gyakorolt, a Színésznő pedig egyre
elkeseredettebben és ingerültebben játszotta a tökéletes feleség szerepét, és
hazugságai kezdtek a fejére nőni. Amikor a férj rátört az öltözőjében előadások
szünetében, és hangosan ordított vele, én már nem vállaltam, hogy vigasztalom,
mert nem éreztem méltónak - nem az én harcom volt. Nem akartam partner lenni a
Színésznő által üzemeltetett megjátszott életek fenntartásában, de az
örvényből kikerülni ekkor már képtelenség volt.
Fagyos hideg volt odakint,
mikor a Színésznő önálló estjét ünnepelték a meghívottak – én nem lehettem
jelen az eseményen, pedig az est nagy részének összeállításában éppen magam
segédkeztem erőn felüli szeretettel -, a férj viszont ott feszített mellette,
és a színjáték egyszerűen makulátlan volt. Mégse vette senki észre, hogy a
jeges huzat miatt a Színésznő olykor dideregve válaszolgatott a meghívott
vendégek kérdéseire, és bár gyönyörű volt fekete estélyi ruhájában, látványos
volt, mennyire fázik és mennyire nincs jól. Üvegfalon át néztem a keserű,
idegen mosolyt az arcán, a cidri és a fáradtság keverékének elnyűtt vonásait,
és mindezek ellenére kitartó tehetségének brillírozását. Felmentem az
öltözőjébe a kabátjáért, s mintegy láthatatlan elemként elvegyültem az
összegyűlt emberek között, és vállára terítettem a puha, meleg kabátot. Nem
nézett hátra, de ahogy a kabát válláért nyúlt, hogy magára húzza, hozzáért a
keze a kezemhez, és végigsimított rajta észrevétlen gyorsasággal, majd
folytatta a csevejt - egy köszönöm sem hagyta el a száját. Ez a jelenet akkor
méltán bemutatta a rendszert, amiben éltünk. Titkos, csendes, biztonságos, de
kifelé más kaszthoz tartozó szerelmespár voltunk, nem egyenlő partnerekként.
......................