Mindig olyan műsor
volt, ami még engem is meglepett, mindegy hány éve ismertem a Színésznőt, nem számítottam a
következő lépésére, és ez amennyire kikészített és kiszolgáltatottá tett,
annyira szórakoztatott is. Ha a szélsőségeket helyesen használjuk fel,
tartalmat is találhatunk mögöttük, és én írói látásmódommal pontosan így
közelítettem meg. Sikerült elérnie, hogy az előző előadását minden alkalommal
überelte a jelenlegivel, és tudtam, hogy lesz még újabb, és újabb, na de
hovatovább?! Hogyan tovább?
Filmbe illő életünk
pillanatokra se szűnt meg forogni, pedig a Színésznő néhány hétre eltűnt az
életemből. Saját, új profilján keményen dolgozott; új szerepet épített. Megvoltak a kellő
emberek körülötte, akik a szájába adták a mondanivalót – drámai szituációkban
mindig azonnal ott teremnek a semmiből is. Részemről sárdobálás helyett csendes
készülődésbe hulltak a napok; elvállaltam késő ősztől külföldön a számomra megfelelő
állást. Változásra volt szükségünk, és ez a lehetőség megadta. Nem volt jó, hogy
mindössze pár sarokra laktunk egymástól a Színésznővel, még akkor sem, ha
semmilyen kommunikációnk nem volt. Az utazásom előtti napokban szerettem volna még egyszer színpadon látni, és tesztelni a saját előadásunkat ; hercegnőként újra bevonultam a színházába és ezzel az életébe is.
Ha
játszani akar, játsszunk! – hát nem színház az
egész világ?
A műsor vége után bementem az öltözőjébe. Korábbi félelmeim ellenére a színházban
semmi sem változott; senki nem kérdezett semmit, senki nem vetett rám kérdő
pillantásokat – láthatóan senki nem tudott arról, hogy a Színésznőnek hol is
tart éppen az élete, pedig szerette fűnek-fának mesélni, amit éppen kreált maga köré. Normálisnak hatott, ahogy tűsarkú csizmámban végigkopogtam az öltözőhöz vezető, hosszú folyosót, illatommal belengtem a
fodrászat-öltöző távot, mosolyogva köszöntem minden szembejövőnek, és közben
remegő gyomorral imádkoztam, hogy a Színésznő ott legyen - és egyedül legyen. Tudtam,
hogy emberi kommunikációra csak akkor bírható, ha nincs közönség, s mivel igen későre járt, erre nagy volt az esély; a színház hátsó részlege csendes tompultságban lélegzett.
Az ajtaja
nyitva volt, köntösben ült a helyén, teljesen magában, szinte fájdalmasan
befelé fordulva - lelassulva pakolászott egy-két sminkecsetet az asztalán. Nem sietett haza, nem várta senki. Szomorú
a tény, hogy egyetlen néző sem állt a hátam mögött, mikor meglátott; a Színésznő arcán
az elgyengült, ösztönös félmosoly azonnal a régi önmagunkat hozta vissza, s megéltük újra az összetartozás csodáját - tovatűnő, semmibe révedő idő, melyben pillanatokra újra összeakadtunk... Az emberi "én" azonban hamar váltott színésszé, és eddigi, sikeresnek ítélt, heteken át tartó előadását féltve pár másodperc múlva már a megkeményedett düh torzította ajka vonalát. Szólni nem bírt, így minden erőmet összeszedve én sétáltam oda hozzá, és kabátom
alatt rejtve remegő lábaimat, arcomra dacos mosolyt ragasztva megkérdeztem,
hogy van. Kiesett a szerepből, váratlanul érte a jelenség, és nem tudta
kezelni. Dadogott valamit az aznap esti előadásról, majd gyorsan kezdett
pakolni, és rám se nézett. A sminkek kíméletlenül halmozódtak fel egy táska legtetején, melybe addig gondosan, egyenként voltak helyezgetve. Mondtam Neki, hogy külföldre megyek egy időre, és el akartam búcsúzni. Hirtelen felugrott a székéről, majd tőlem gondosan elfordulva átöltözött – élveztem, hogy a legapróbb részletekre is képes
figyelni. Az asztalára dobtam a búcsúajándékomat, Simone de Beauvoir „Minden
ember halandó” című könyvét, mire halkan válaszolt, hogy nem kell, de mondtam, hogy
vigye csak el, érdemes lenne belenéznie. Létezésem valósága annyira megrázta a
Színésznőt, hogy pillanatok alatt már a kabátját vette, és a könyvet felkapva kiszaladt az öltözőből - a fogasra akasztott, porosodó, egykor ragyogó nagyasszony-kosztümök beleremegtek távozásának hirtelenségébe. Nem nézett rám, pedig tudtam, hogy
ennyi kell csak - ha rám néz, nincs visszaút, felkavarok mindent, amit
még most is, az érkezésem előtti pillanatokban is tisztázni próbált Önmagában. Összedől a rideg, hibernált világ, amit felépített, és elméjében fekete tintával piszkolódik a szövegkönyv, amit ekkorra már érzéketlenül tudnia kellett volna.
Ezért nem jár taps - ha elfelejti a régóta próbált szerep szövegét, az kudarc.
Míg a Színésznő saját érzései elől menekült, én egy pillanatra elidőztem öltözőjének áporodott parfüm
illatában, nosztalgia képeket pörgetve homályos emlékezetemben; innen indult minden, és milyen a Sors, íme, körbeértünk. Nekem sem volt maradásom a színházban Nélküle, úgy tűnt, ketten vagyunk csupán az épület nagy ürességében. A Művészbejárónál értem utol, s arra kértem, hogy a nála maradt kiskutyánkat még láthassam, mielőtt elutazom… Ekkor végre megállt, és az utca pislákoló lámpafényében a szemembe nézett. Elkaptam a pillantást, amikor elfojtott szerelme legyőzte fájdalmasan megformált tagadását. A hideg, október végi
levegő ellenére láttam, ahogy folyik a homlokáról a víz, a szemfesték fekete könny formájában gurul végig arca fehérségén, kopott rúzsa alatt ajkai kiszáradtan remegnek, miközben Ő kétségbeesetten keresi a kiutat a
létezésből. Nem védte a színháza saját, emberi gyengeségétől. Szívem szerint megöleltem volna, de az idő megállt kettőnk között
abban a minutumban. Könnyes volt a szeme, a tekintete pedig szívem mélyéig égetett. Láttam a tragédiáját, láttam dőlni mindazt, ami heteken át a mankója volt; alig hallhatóan mondta, hogy a kutyát majd holnap odaadja pár órára...
Halvány, fekete árnyékként suhant tova a szürke utcán,
olyan gyorsasággal, hogy mire magamhoz tértem, már teljesen egyedül álltam a
belvárosi járda szélén, billegve múlt és jövő között.