„
Veszteni? nyerni?
- ne, soha! csak játszani
szeretnék.
Mindig. „
Fodor
Ákos
Egyik este, mikor
hazaértem, a kádban találtam. Ott állt, a zuhany szanaszét szórta a hideg vizet
a kis térben, és a ráfröccsenő víz lassú sugárban mosta a két csuklóján
lecsurgó vérvonalat. Könnyes és riadt szemekkel nézett rám, hajszálai arcára
tapadtak, és bőrén végigfolytak a vízcseppek. Soha életemben nem láttam
sokkolóbb képet, s bár ismerve Őt tudtam, hogy ez a dráma része, és
felszínesnek tűnt a seb, mégis nagyon megijedtem és hívtam a mentőket. Egy
széttört üveg bor bíborra festette a konyha hófehér köveit, így mikor a mentők
kiérkeztek, első látásra azt se tudták hova kapjanak, mert azt hitték, minden
csupa vér. Megnyugtattam őket, hogy csupán bor, mit másnak vélnek, ezután be is
indult a monoton, ’figyelemre éhező beteg’-ellátás rutinja; leültették a
Színésznőt a székre, bekötötték a két csuklóját, és közölték, hogy egy
éjszakára be kell vinniük a toxikológiára. Nem tudtuk, mennyi gyógyszert vett
be, nem voltam jelen önsorsrontásánál, viszont kábultnak tűnt, és a mentősök
nem kockáztattak. Soha nem felejtem el, hogy a Színésznő alig volt magánál, de
a fiatal mentőorvosnak, aki a csuklóját kötözte, a szerepeit sorolta; egyiket a
másik után, és olyan öntudatlan büszkeség volt a hangjában, hogy összeugrott a
gyomrom – akkor találkoztam először azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy egy
színésznek a szerepei a büszkeségei, és ha nem tud magáról vagy a világról,
akkor is el tudja mondani, kiket játszott életében a színpadon – számára ez
maga az Élet. Fájdalmasan keserű felismerés volt, de a mentősök meg se
hallották. Átlagos emberként, senkiként kezelték a Színésznőt, és a kórház felé
útközben engem próbáltak meggyőzni arról, hogy nem akart meghalni, ez csak
színház. Nekem mondják?!
Késő éjjelig ültem az
ágya mellett, míg egy durcás nővér ki nem dobott, mondván, rám itt már nincs
szükség, reggel jöjjek Érte. Segítettem Neki kimenni a mosdóba, s bár támaszkodott
rám, mindenért engem okolt, a dac egy percig nem szállt el Belőle. Arra
gondoltam, vajon mit szólna anyuka vagy a gyereke, ha így látná, vagy ha én nem
lennék, ülne-e itt valaki mellette, és közben persze kerestem, hogy hol
rontottuk el. Hajnali 4-ig takarítottam a lakást, hogy reggel tisztaságba,
otthonba tudjam Őt hazavinni, és már hajnali 5-kor a kórház várójában ültem,
hogy mikor engedik ki. Aludt, semmi probléma nem volt Vele. Órákkal később
országunk egyik neves toxikológusa jelent meg, behívott az irodájába, és három
percben ismertette velem, hogy nem tudja, milyen kapcsolatban állok a hölggyel,
de amennyiben nem rokoniban, sürgősen szakítsak meg Vele minden kapcsolatot,
mert érzelmi zsarolásban, terrorban vagyok tartva, és ez csak rosszabb lesz.
Értetlenül néztem rá, mert mindaddig én szégyelltem magam, amiért nem tudtam
megakadályozni, hogy a Színésznő idáig jusson, de mikor ezt elmondtam a
végtelenül bölcs és udvarias orvosnak, kinevetett, mondván, pont ez a módszer,
és higgyek neki - vigyem haza a Színésznőt, és meneküljek.
Még három évig voltunk
az eset után együtt és csodálatos éveket éltünk meg. Nem beszéltünk többet a
toxikológiáról, de mindketten súlyosan sérültünk, kitörölhetetlenül belénk
égett, hogy nagyobb ez a szerelem, ez a szenvedély, mint amennyire fel tudunk
nőni a játékhoz.