A tavalyi,
varázslatos ősz a pestieknek talán az Andrássy úton a legszebb - színpompás
falevelek borítják a sugárút betonját, s millió lélek szaladgál fel s alá az
egymásra hajló, hatalmas fák megnyugtató biztonságában. Észrevétlenül húzom
össze jobban a kabátomat, pedig nem fázom, csak a halvány szellő bekúszott a
sálam alá, s megérintette a bőrömet.
Már az
Operát is elhagyom, mikor a varázs egy pillanat alatt válik szürreális
valósággá; az előttem bőröndöt húzó alak oly' ismerős, oly' szívbe markolóan
ismerős... Ahogy ballonkabátját fellebbenti a most már didergető, őszi szél,
ahogy a mozdulatai kitűnnek a tömeg egyszínűségéből; ahogy felismerem,
hogy a színésznő küzd egyedül az Élettel anélkül, hogy tudná, most éppen
mögötte van a közönsége és látja, amit Ő nem szeretne - a világ fordul egy
nagyot a tengelye körül.
Régen
találkoztunk, és a helyzet furcsa, idegen érzése mindkettőnket megállásra
kényszerít. Emberi gyengeségünk hevében megszűnik a racionalitás, s mint
valaha-volt szerelmesek mérjük fel egymást, titkon keresve az idő múlását a
másikon, s keresve azt az apróságot, amiért nemrég még egy életen át tartó
szerelmet ígértünk a múlt előttünk álló darabkájának. Fájó felismerés a van még, de már nincs, s amint a
pillanat elszáll, a színésznő szerepbe kerül ismét; színpadi lényével pedig mit
is kezdhetnék?! Látszat-gazdagsága, tárgyias világának luxusa mögé rejtve
a megtört nő farkasszemet néz velem, egykori életének még mindig létező szereplőjével.
Mint zavarban lévő, kora nyári bogár, úgy forgunk körbe tehetetlenül a Pesti
Broadway szélvihar tépte, szürke kockáin, egyik lábunkról a másikra állva,
elviselhetetlen szótlanságban. Másodpercekig nézem csupán, de örökkévalóságnak
tűnik, ahogy a színésznő hajába belekap a szél, s Ő a jól ismert mozdulattal
elsöpri erősen rúzsozott ajkáról a rátapadt hajszálakat – menne már, s mennék
én is, de a láthatatlan kötelék nem akar szakadni, hiába küld rá mennydörgést
az ég!
A
színésznő megváltozott; világos, mogyoróbarna szemében már nem látom azt a
fényes lángot, azt a tűzvonalat, amivel oly’sokszor égettem meg magam – úgy
tűnik, megfakult nőalakok tolakodnak szemében, az irodalom és zene összes
boldogtalan nőalakja beköltözött, ott sikolt a fájdalom és a magány, ordít a
kétségbeesés. Az erősödő szél már a bőröndjét is elsodorja, ami élettelenül terül
el a Nagymező utca felé, mintha éreztetni akarná a pillanat súlyát – a
színésznő lehajol érte, hogy újra uralkodjék felette, s nehéz mozdulatai láttán
félelmetes vágyat érzek arra, hogy átöleljem, és vele együtt a művészet minden
szomorúságát, gyászát és veszteségét is; egy pillanatra újra életre keltsem és
érezzem az Embert, akit szerettem.
Nem
tehetem. Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem mozdulok. Magára hagyom.
A közelben bálványként tornyosuló színház vérvörös függönye
mögött rejtőznek kimondatlan szavaink, a belvárosi lakás sok éven át tartó
boldogsága, a színésznő drámai szerepeinek hajnali részegségünkből származó
gyökerei, a páholyokba vésett betűk, s a forgószínpad ócska linóleumába
taposott jeleink, a színházi öltöző áporodott parfümjének és kopott ruháinak
doh-szagú otthonossága, s mindaz a csoda, mit Művész adhat átlagnak – avagy átlag
adhat a Művésznek. A függöny őrzi a titkot, hogy milyen szerencsés az, aki képzeletbeli
világok főszereplőjeként a saját életében legalább egy kis ideig önmagát játszhatja…
Halkan
súgom a festői, Andrássy úti rengetegbe a mozdulatlan, belül teljesen
halott díva felé, hogy "Ég
Veled", s Ő visszasúgja már-már emberi hangon, hogy "Ég Veled"- ne tudja senki, ne
lássa senki, ne is higgye senki, de a színésznő levegővételnyi szünetet tartott,
mielőtt visszatért a színpadra, hamis életének főszerepéhez, egykori igazsága és valódi érzései végső
elpusztításához.
Bőröndjének guruló kattogása, a közeledő vihar illata a levegőben,
az emberek tétova összevisszasága, s a színésznő sziluettjének távolodása a
Moulin Rouge kultikus fényében – esőcseppeken vagy könnyeken át látom fináléját
életemnek?
