" Ég Veled! "

A tavalyi, varázslatos ősz a pestieknek talán az Andrássy úton a legszebb - színpompás falevelek borítják a sugárút betonját, s millió lélek szaladgál fel s alá az egymásra hajló, hatalmas fák megnyugtató biztonságában. Észrevétlenül húzom össze jobban a kabátomat, pedig nem fázom, csak a halvány szellő bekúszott a sálam alá, s megérintette a bőrömet.

Már az Operát is elhagyom, mikor a varázs egy pillanat alatt válik szürreális valósággá; az előttem bőröndöt húzó alak oly' ismerős, oly' szívbe markolóan ismerős... Ahogy ballonkabátját fellebbenti a most már didergető, őszi szél, ahogy a mozdulatai kitűnnek a tömeg egyszínűségéből; ahogy felismerem, hogy a színésznő küzd egyedül az Élettel anélkül, hogy tudná, most éppen mögötte van a közönsége és látja, amit Ő nem szeretne - a világ fordul egy nagyot a tengelye körül.

Régen találkoztunk, és a helyzet furcsa, idegen érzése mindkettőnket megállásra kényszerít. Emberi gyengeségünk hevében megszűnik a racionalitás, s mint valaha-volt szerelmesek mérjük fel egymást, titkon keresve az idő múlását a másikon, s keresve azt az apróságot, amiért nemrég még egy életen át tartó szerelmet ígértünk a múlt előttünk álló darabkájának. Fájó felismerés a van még, de már nincs, s amint a pillanat elszáll, a színésznő szerepbe kerül ismét; színpadi lényével pedig mit is kezdhetnék?! Látszat-gazdagsága, tárgyias világának luxusa mögé rejtve a megtört nő farkasszemet néz velem, egykori életének még mindig létező szereplőjével. Mint zavarban lévő, kora nyári bogár, úgy forgunk körbe tehetetlenül a Pesti Broadway szélvihar tépte, szürke kockáin, egyik lábunkról a másikra állva, elviselhetetlen szótlanságban. Másodpercekig nézem csupán, de örökkévalóságnak tűnik, ahogy a színésznő hajába belekap a szél, s Ő a jól ismert mozdulattal elsöpri erősen rúzsozott ajkáról a rátapadt hajszálakat – menne már, s mennék én is, de a láthatatlan kötelék nem akar szakadni, hiába küld rá mennydörgést az ég!

A színésznő megváltozott; világos, mogyoróbarna szemében már nem látom azt a fényes lángot, azt a tűzvonalat, amivel oly’sokszor égettem meg magam – úgy tűnik, megfakult nőalakok tolakodnak szemében, az irodalom és zene összes boldogtalan nőalakja beköltözött, ott sikolt a fájdalom és a magány, ordít a kétségbeesés. Az erősödő szél már a bőröndjét is elsodorja, ami élettelenül terül el a Nagymező utca felé, mintha éreztetni akarná a pillanat súlyát – a színésznő lehajol érte, hogy újra uralkodjék felette, s nehéz mozdulatai láttán félelmetes vágyat érzek arra, hogy átöleljem, és vele együtt a művészet minden szomorúságát, gyászát és veszteségét is; egy pillanatra újra életre keltsem és érezzem az Embert, akit szerettem.

Nem tehetem. Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem mozdulok. Magára hagyom.

A közelben bálványként tornyosuló színház vérvörös függönye mögött rejtőznek kimondatlan szavaink, a belvárosi lakás sok éven át tartó boldogsága, a színésznő drámai szerepeinek hajnali részegségünkből származó gyökerei, a páholyokba vésett betűk, s a forgószínpad ócska linóleumába taposott jeleink, a színházi öltöző áporodott parfümjének és kopott ruháinak doh-szagú otthonossága, s mindaz a csoda, mit Művész adhat átlagnak – avagy átlag adhat a Művésznek. A függöny őrzi a titkot, hogy milyen szerencsés az, aki képzeletbeli világok főszereplőjeként a saját életében legalább egy kis ideig önmagát játszhatja…

Halkan súgom a festői, Andrássy úti rengetegbe a mozdulatlan, belül teljesen halott díva felé, hogy "Ég Veled", s Ő visszasúgja már-már emberi hangon, hogy "Ég Veled"- ne tudja senki, ne lássa senki, ne is higgye senki, de a színésznő levegővételnyi szünetet tartott, mielőtt visszatért  a színpadra, hamis életének főszerepéhez, egykori igazsága és valódi érzései végső elpusztításához. 

Bőröndjének guruló kattogása, a közeledő vihar illata a levegőben, az emberek tétova összevisszasága, s a színésznő sziluettjének távolodása a Moulin Rouge kultikus fényében – esőcseppeken vagy könnyeken át látom fináléját életemnek?

Ha bárki kérdezi, Ő letagadja.
Vagy beperli a kérdezőt.