A teázós este után nagyon közel éreztem magamhoz, és
minden addig irracionális gondolatom elkezdett saját lábára állni és bízni. Még
most is bizarr, hogy bár nem mondtuk ki, de a lelki szövetség révén hinni
mertünk egy olyan szerelemben, amit nem sokkal később képesek voltunk életre
kelteni. Pár napig nem hallottam Róla ezután, talán, ha karácsony környékén
beszaladt hozzám a színházba, de csak az otthoni pokla elől menekült kis szeretetért,
megértésért, jó szóért. Elmesélte, hogy Szenteste a szűk körű, családi vacsoránál
letépte magáról a ruháját, és meztelenül zokogott a családja ( és tízéves
gyereke ) előtt az asztalnál, annyira nem bírta elviselni a hangulatot, amit a
férje kreált a piszkálódásaival. Hétvégenként fél napokat is ott töltött
mellettem, mert dupla előadáson dolgoztam, és amíg a nézők a darabot nézték, mi
a kanapén ülve mindent megbeszélhettünk – Ő panaszkodhatott, én meghallgattam. Állandóan
bántotta a családja, és nagyon nehezen viselte. Gyűlölte az otthonát, a
gyerekét, a kötelező megjelenéseket, és felbukkanásai nagy részében idegesen,
feszülten érkezett, és megnyugodva, mosolyogva távozott. Mindig hozzám szaladt,
ha történt valami Vele, és elszívott belőlem minden energiát a megnyugtatására,
önbizalmának visszaadására való törekvésem. Izgattak ezek a szélsőségek, és a
Színésznő kitűnő alakításai közben észre se vettem, hogy a kígyó egyik áldozatáról
a másikra tekeredik, szorítva a nyakamat egyre jobban – a férje már nem
szolgált elég táplálékkal számára. Minden jelenése esemény volt, pedig a
barátságunk teljesen egyoldalúan működött, aminek kompenzálására és
megtartásomra olykor döbbenetes meglepetésekkel állt elő. Volt olyan, mikor
nagy értékű ékszert hozott nekem, nem kis feltűnést keltve ezzel a színházban,
a kollégák előtt, és igazából én se tudtam hova tenni, hogy mi oka engem drága
ajándékokkal elhalmozni.
Aztán ez is kialakult. A Színésznő imád ajándékot
adni. Életének minden problémás helyzetét ajándékkal oldja meg, Ő így tudja
kifejezni, hogy szeret, vagy azt érzi, hogy megbántott valakit. Kapcsolatunk
elejéről bőröndnyi apróságom van, mert ha eltűnt hetekre, vagy szakítottunk,
aztán újra előkerült, mindig hitte, hogy egy fülbevaló, egy könyv, egy parfüm
elég ahhoz, hogy fátylat borítsunk a történtekre. Nem volt más eszköz a
kezében, mert nem érezte, mit és hogyan kéne. Nem tudott kommunikálni, nem
voltak szavai, mert nem voltak a szavak mögött érzések sem, legfeljebb
felborult egyensúlyt és félelmet érzett. Ahogy én el tudtam mondani, hogy adott
szituációban mit és hogyan éreztem, Ő erre kapcsolatunk végéig képtelen volt.
Nem csak velem használta az ajándék-adut, hanem mindenki mással szemben is.
Soha nem látogatta meg hosszabb idő után az édesanyját felpakolt autó nélkül,
amiben dugig voltak a használhatatlan ajándék-apróságok, és a gyereke se látott
Belőle értékes játékokon kívül többet, mert ezekkel csillapította
végeérhetetlen lelkiismeret-furdalását valós kudarcai miatt. Tárgyakban mérte
az érzéseit, és hasonlót várt el a környezetétől is.
Ijesztő, ha valakinek annyira nincsenek érzései,
hogy nem is tudja, hogy valóban érzi-e, amit annak hisz. Minden emberi
kapcsolatán ott volt ez a bélyeg, miközben a színpadon a humán kontaktusok
széles skáláját felvonultatta, rendkívüli hitelességgel, tisztán – közben meg
fogalma sem volt, mit játszik, és mit érez. Ez az a másik dimenzió, amit
korábban említettem, és ez hosszas tanulmányozás nélkül nem megfogalmazható.
Írói vénám nem egy esetben faggatta Őt egy-egy szerep érzéseiről, a színpadon
látottak belső motivációjáról, és bármilyen szomorú kimondani, nem tudott sosem
válaszolni. Mindig azt mondta, hogy nem tudja, miből építi fel a szerepet, mert
eszébe se jut a realitás, a szerelme, a gyereke, a hétköznapi benyomásai, hanem
valahonnan mélyről adják a kezébe az eszközöket, amiktől mégis abszolút
emberivé tud válni a szerepben. Azt mesélte, hogy kiüresedik, amint a színpadra
lép, és minden csak úgy „jön”, elszakadva a valóságtól – számomra ez mindig
rejtély volt, és idővel elkezdtem tanulmányozni a szerelmes nőalakját a
színpadon és ugyanezt a szerelmes nőalakot magam mellett. Mondanom sem kell,
két különböző figura volt jelen, és mindaz, amitől a színpadi szerelem hiteles
és igaz volt, az életben elvétve sem jelent meg, pedig olykor nagyon vágytam
rá. Kérdéseket pedig hiába tettem fel ezzel kapcsolatban, Ő kudarcként élte
meg, hogy a színpadon tud jól
szeretni, az életben pedig nem.