Június első hetében volt egy vidéki utazás, amire
elkísértem. Ezek voltak az ünnepnapok; reggeltől-estig együtt, legálisan,
nyugalomban, csak mi és a szabadság, ami ilyenkor betöltötte az életünket. Otthon
azt hazudta, egyedül megy, és mivel a férje ellenőrizgette, napi négy-öt hívás
során mellettem ülve is azt hazudta, egyedül van. Döbbenetesnek találtam, hogy
ezek a hívások kizárólag arra adtak parancsot, hogy kinek mikorra szerezzen a
Színésznő jegyet valamelyik előadásra, vagy mikor milyen fogadást írjon be a
naptárjába, amin meg kell jelenniük. Soha nem kérdezte meg a férje, hogy hogy
van. Teljesen üzleti alapon működött az egész; a kirakatbaba mosolygott a
politikailag fontos embereknek, cserébe a férj nevelte a gyereket, akivel
beteges módon tizenhat éves koráig egy ágyban is aludt… Szerelmes volt a fiába, ahogy
szerelmes volt a balett-táncos férfi párjába is, de a Színésznő nélkül sehova
nem jutott volna a karrierjében, mert a Tökéletes Család képére szüksége volt.
A Színésznő nem szeretett erről beszélni, nem ment bele mélyebben a
problémákba, csak felszínesen panaszkodott arról, mennyire boldogtalan, milyen
értelmetlennek érzi az anyaságát, milyen egy impotens, agresszív férfit
elviselni, és mennyire gyűlöli, hogy a saját születésnapján is Ő lép fel, mert
a férje vendégeit Neki kell szórakoztatnia…
Nagyon késő este volt már, az ország keleti
határában egy földúton vitt az utunk, s a mámoros, teliholdas, nyári este olyan
csillagfreskót festett az égre, hogy a Színésznő kénytelen volt megállni, és leoltani
az autó lámpáit. A tücsök éji-zenében, a harmatos, puha, nyári estében
mindketten kiszálltunk, hogy gyönyörködhessünk a tájban. Azóta sem találok erre
az éjszakára megfelelő szavakat, pedig biztos sok más este ragyogott hasonlóan
az égen, ez mégis a mi esténk volt, a mi kezdetünk. Szédültünk az autónak
támaszkodva, ahogy az eget kémleltük, és a Színésznő, aki igen jó kedvében
volt, hirtelen mozdulattal átölelt, simogatott, hozzám bújt, és valami olyasmit
suttogott, hogy mennyire boldog velem. Azt éreztem, hogy meg kell csókolnom,
mert most van itt az idő. Amikor azonban kiszabadultam az öleléséből és
belenéztem a szemébe, nem voltam képes se szólni, se tenni semmit. Ledermedtem.
Ő táncolt tovább, felhangosította a zenét a kocsiban, mire a zavaros tücsök
ciripelést szerelmes nóta nyomta el, beleszédítve ezzel minket egy nem e világi
érzésbe, ami fullasztott és tehetetlenné tett. Pár percig lehettünk így, s
magam sem hittem, hogy ez velem történik, hiszen annyira közel volt a célom,
ami mögött viszont csak a nagy üresség várt volna – nem mertem hát lépni. Sosem
mertem tovább gondolni, hogy mi lesz, ha a Sors megadja nekünk a kegyet, hogy
kiderüljön, hogy esetleg hasonlóan érzünk egymás iránt? Nem mertem és akartam
belegondolni, mert minden irányból az látszott, hogy nem tudna működni, és
hatalmas árat fizetne az én naiv, elbűvölt és reménnyel telt lelkem, ha csak
egy percig is beleélhetném magam, hogy „mi”…
A Színésznő szült egy gyereket. Mindent megtett,
hogy ne legyen így, sosem akart gyereket és felkészülve sem érezte magát rá, de
a kirakatházasságba, férjének megfelelő alibijébe beletartozott a nem kívánt
gyermek, így családi nyomásra az utolsó pillanatban meggondolta magát, és az
erőszaktétel ellenére nem vetette el. Karriert ígértek a gyerekért cserébe, és
elhitették vele, hogy ez így helyes, a társadalomban így lesz Ő „jó”, és ezt
kell tennie. Nyolc hónapos terhesen ment férjhez, ettől kezdve a férje nem
nyúlt nőként Hozzá. Sok éve volt ez már, de barátságunk idején ha szóba került,
még mindig nagyon felkavarta és boldogtalanná tette. Naplójában ( amit nekem
adott, hogy olvassam el, hogy átérezzem a fájdalmát ) többször leírta a gyerek
születése után, hogy nem tudja szeretni, és meg akar halni, és nem ilyen életre
vágyott. Boldogtalansága, depressziója elborította, férje uralkodása és
elvárásai rámentek a hangjára, lelkére, egészségére. A gyerek nem volt megfelelően
ellátva, kizárólag az apja nevelte, sérülései pedig korán megmutatkoztak
kezelhetetlen hiperaktivitása és gyengébb értelmi képességei révén. A Színésznő
szégyellte a gyereket is és helyzetét is, de tíz éven át tartó munkája
eredményeként egészen jól kezelte a sérüléseit a külvilág felé, amivel engem is
kábított az elején. Tele volt elfojtott vágyakkal, bűntudattal és csalódással,
de annyiszor játszotta már ezt a szerepet és annyi ideje, hogy rutinfeladattá
vált az életében. Hiszékeny kislányként lázadtam a helyzet ellen, nem értettem,
miért fogadja el, és miért van ez még mindig így, mikor ennyi embert tesz
boldogtalanná a körülötte kialakult helyzet. Mindig a gyerek háta mögé bújt,
hogy bűntudatát, anyai szerepének kudarcát ezzel enyhítse Önmaga előtt, azonban
én magam láttam, mennyire nem tölt időt a gyerekkel, és mennyire idegesíti fél
óra együttlét is vele. Volt olyan, hogy gond nélkül odalökte nekem, hogy vigyem
el szórakoztatni, amíg Neki dolga van, de olyan is volt, hogy ketten vittük
valahova, és nekem kellett Őt nyugtatnom, annyira irritálta a gyerek jelenléte
a közelünkben. Nem tudta, hogyan bánjon vele, és nem tudott mit kezdeni a
kötelességtudat és az érzés-hiánya közti ellentmondással. Akkoriban
szerencsésnek éreztem magam, hogy sok dolgunk nem volt a kiskamasszal, mivel az
apja alibiként mindenhova vitte és mutogatta, így Őrá nem sok feladat hárult és
mi részben szabadon éltünk a gyerek nélkül.
A Színésznőnek nem való gyerek. Mindig megnyugvással
tölt el, mikor egy-egy nagy művész, színész esetében azt olvasom, hogy nem
született gyermeke – a gyerek miatt. Hány meg hány színészgyereket ismerek,
mind sérült, mert vagy anyja, vagy apja, vagy olykor egyik se volt, és egy
gyerek nem tudja helyén kezelni, hogy a számára legfontosabb embernek nem ő,
hanem egy intézmény a fontos, és ebből nincs mód, hogy engedni tudjon. Minden
színész szereti a gyerekét, legtöbbjük boldog, hogy „tovább öröklődik”, azonban
az átlagos emberekhez képest bennük százszoros a lelkiismeret-furdalás érzés,
hogy nem voltak jó szülők - és nem is voltak azok. Egy felnőtt ember, ha
társként egy színészt választ, akkor vagy elfogadja az ezzel járó, súlyos
érzelmi hátrányokat, vagy nem, de szabad a döntése, és viselni tudja a
döntésének következményeit. Ha egy gyerek beleszületik egy színésszel való
kapcsolatba, nem dönthet, hogy választ-e másokat családjának, vagy sem, és
rengeteg észrevétlen sérülést szed fel, mire felnő, amik nem segítik pozitív
értelemben a boldogulását. Más ez, mint elvált szülő gyermekének lenni, mert itt
egy illúzióval áll szemben a gyereklélek, és az illúzió felett sosem tud
győzedelmeskedni, sosem lesz jobban szeretve, vagy több figyelemmel kitüntetve,
mint a „színház”, ami a legtöbb színészgyerekben teljes elfordulást,
megtagadást, vagy éppen túllelkesült rajongást eredményez, hiszen vagy
megtagadjuk azt, ami elvette tőlünk a szeretetet, vagy megpróbáljuk megérteni,
miért volt jobban szeretve nálunk.
A Színésznő a színházba menekült a saját élete elől.
Az első felismerése ennek a ténynek megdöbbentett, talán ezért is ilyen tiszta
bennem a kép; halvány sugarakkal melengetett a kora tavaszi napsütés, mikor a
színház bejáratától nem messze véletlenül összetalálkoztam a Színésznővel.
Gyönyörű volt, citromsárga ruhája és cipője kiragyogott a koszos belváros szürkeségéből,
és a hajából feltekert konty valamiféle glóriát emelt a feje fölé. Nagyon
megörült nekem, és vigyorogva mesélte, hogy díszvendég volt valami fogadáson,
és nagyon jól érezte magát, de hulla fáradt, úgyhogy bemegy a színházba
ledőlni. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért a színházba, miért nem megy haza? –
nem is lakott messze. Pontosan olyan értetlenkedéssel válaszolt, ahogy
kérdeztem, hogy miért menne haza, mikor ott úgysincs nyugalma? A férje
ismerősei, munkásemberei, barátai, „idegen emberek” jönnek-mennek, ott a
gyerek, Neki pihennie kell, másnap előadása van, inkább bemegy az öltözőjébe és
lefekszik. Így is lett. Pár órával később találkoztam Vele a művészbüfében,
immár köntösben volt, a haja leengedve, és kezében az erős kávéjával éppen nagy
szócsatákat vívott az aznap esti előadás szereplőivel, akiknek hivatalból volt
dolguk a teátrumban. Ekkor hasított belém az érzés, hogy mennyivel inkább ez az
otthona, mint a másik, ahol „idegen emberek jönnek-mennek”… Kivételesnek
éreztem magam az elkövetkező nyolc évben, hogy egy perccel sem töltött több
időt a színház falain belül, mint amennyi szükséges volt, és olykor még a
gyertyafényt sem tudtam idejében meggyújtani előadás után a vacsorához, annyira
hamar hazaért hozzám…