A Színésznőnek eszébe sem jutott, mit hagyott hátra. Az első naptól
kezdve az újra koncentrált, felszabadult és elkezdett élni végre úgy, ahogy Ő
szeretett volna. A lakás az Övé volt, én ingáztam az elején, de egyre több
ruhám, tárgyam ragadt ott, és pár hét elteltével már egyértelműen együtt
laktunk. A költözés napjától kezdve nem akadt éj, amit külön töltöttünk volna,
ez egy teljes egymásba feledkezéses, realitáson túli létállapot volt. Minden
percet együtt töltöttünk, az életünket a színházhoz és az iskolámhoz igazítva
kizárólag magunknak éltük, és mint kisgyerekek, minden egyes napban találtunk
valami újat, valami csodát.
A Színésznő szerette bennem, hogy szerettem és
tiszteltem a színházat. Gond nélkül fogadtam el, hogy a színház minden esetben
fontosabb lesz nálam, és mindig is sokkal mélyebb érzéseket fog Őbelőle
kiváltani, mint én valaha – ez Vele járt. A színházára nem lehettem féltékeny,
sokkal inkább érdekelt és ösztönzött a rejtélyes „miért”, amit éveken át
kutattam, hogy bizonyossággal állíthassak dolgokat, amik ebben az írásban
megfogalmazódnak. A művész párkapcsolata ezen áll vagy bukik; a másik fél
művészethez való hozzáállásán. Egy civil ember képtelen ezt a fontossági sorrendet
tolerálni, képtelen a legnehezebb, legridegebb időkben is a kezét nyújtani, és
sikerre vinni olyan helyzeteket, amikből profit számára nemhogy nincsen, de
annyi sérülést szed össze a folyamat során, hogy önmagának is újra fel kell
épülnie.
Ha premier előtti próbaidőszak volt ( átéltem jó néhányat ), akkor
hónapokra elvesztettem a barátomat, a társamat, a páromat, és egy személyben
fenntartottam két ember kapcsolatát, háztartását, érzelmi életét és
körülményeit. Pokolian nehéz és fárasztó, olykor teljes feladásra késztető
időszakok ezek, mert ha a tettek a helyükön is vannak, érzelmileg nehéz
megemészteni, hogy mikor hazajön, nem átölel és megköszöni, hogy vacsorát
főztél Neki, hanem elvonul szöveget tanulni, és éjszakákon át hallgatod a darab
szövegét, hogy pár nap múlva már szövegkönyv nélkül, mosolyogva összemondhasd
vele a részeket, amiket tudnia kell. A premier napján egész biztos, hogy én
jobban tudtam a teljes szövegkönyvet, mint bárki a színpadon. Ha ilyenkor
lázadsz, akkor „nem működik”, és
mehetsz. Nem számítasz, nem létezel, csak Ő, a színház, és az előadás – annak
minden apró részlete. A Színésznő, akit én szerettem, az átlagnál még
lelkiismeretesebb volt, az a fajta, akinek napi 20 óra nem volt elég az
előadásra való készülésre, és minden örömről lemondott az életének azon
szakaszában, amikor feladata volt a színházban. A premier előtti napok csak
évek múlva tudtak olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak lenni, amilyennek Ő
elvárta volna – az elején nem értettem, hogy miért olyan nagy kérés egy simogatás
vagy egy csók elalvás előtt, de idővel megszoktam, hogy láthatatlan maradok,
míg Ő a fülében a fülhallgatóval, a szövegét hallgatva alszik el…
Premier után viszont jött a nagy üresség, a
depressziós-korszak. Mind közül ezek voltak a legsötétebb, legproblémásabb
időszakok, amiket érzelmileg kiüresedve, elfáradva valahogy a szakítás közelébe
reptettünk minduntalan. Ő a bemutatója után feladat nélkül maradtnak érezte
magát, így elszállt az ereje, a lelkesedése, az életkedve, én meg pont a
szabadságot láttam a nagy teher letétele után, hogy nem kell mindent egyedül
csinálnom, és visszakapom azt, akit szeretek; nem így volt. Sohasem. A színház
ilyenkor rúgott még egyet belénk, Őt romlásba taszította, engem pedig
kétségbeesésbe. Képes volt hetekig feküdni mozdulatlanul, tévét nézni, aludni,
enni, az alkohol bódultságába fulladni. A lábát ki sem tette a lakásból, és
borzasztóan szomorú, magányos és elhanyagolt lett napokon belül. Mint egy
kisgyereknek, úgy kellett könyörögni, hogy fürödjön meg, vagy jöjjön el velem
bárhova – komoly drámák zajlottak le egy-egy ilyen kérés közben, és tehetetlen
voltam. Nem tudtam annyira fontos lenni, hogy tegyen értem egy lépést, hogy
erőt vegyen magán, hogy megpróbáljon visszatérni hozzám a Nagy Szerelme, a
színház után, és szeressen egy kicsikét engem is… A szélsőségek másik oldala ez
a mély nyomor volt, ahonnan mindig úgy éreztem, többet nem áll fel. Aztán jött
egy előadás, egy próba, egy fellépés, és a főnix pillanatok alatt
újjászületett.
A Színésznő élete, mindennapjai függetlenek voltak a
szerelem érzésétől. Természetesnek vette, hogy én szeretem Őt, hogy ott vagyok
körülötte, hogy együtt él velem és vannak gyönyörű percek, de a kezdetektől úgy
éreztem, hogy ez másodlagos. Az
összeköltözésünk után kezdtek nagyító alá kerülni azok a problémák, amik előtte
elnyomva léteztek.
Rafinéria és
ravaszság ütötte fel a fejét, ami megbillentette naiv hitemet, hogy jó embert
szeretek.
Egyre inkább kirajzolódott egy csalódott, szerepébe csúnyán
belebukott anya képe, akinek árnyalakjával napi szinten küzdöttünk,
eredménytelenül. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de bele volt betegedve,
hogy ez a szerep nem hoz tapsot, és a mindennapokban az ellene nevelt, Vele
szinte semmilyen kapcsolatot fent nem tartó gyereke állandóan szembesítette
azzal, milyen hibákat vétett, és mennyire képtelen ezeket helyrehozni.
Szánalmas próbálkozásai és pótcselekvései egy idő után engem kezdtek
frusztrálni, ráadásul a patkányként való távozása bosszúra késztette a férjét,
ami a válóper Színésznő általi beadása után felmérhetetlen károkat okozott a
Színésznő karrierjében és a mi szerelmünkben.
♥️
🎉 ... MEGJELENT! ... ️
❣️színházjegy áráért
😳
⛔ Fenyegetnek, tiltanak, zaklatnak, NEM hagyom! 
A színház kivetette magából
a Színésznőt. Az állami díj miatt kapott egy szánalomszerepet, de mindenki (még maga a Színésznő is) tudta, hogy ez csak pillanatnyi figyelem, néhány fénykép
az előadás molinója előtt, egy-két kedves szó sok éve kiöregedett kollégáktól,
és ennyi. Nem volt a szerep mögött tartalom, maga a szerep is erőltetetten
kreált lett ( az előadásból kitűnt oda nem illősége ), de legalább a Színésznőt név szerint lehetett említeni a szereposztás elején, a mindenkori kulturális hatalom megnyugtatására. A kor, a nőiesség és szépség, a
rugalmasság elvesztése ennek a darabnak a próbafolyamata során napi szinten
jelen volt az életünkben. Érzéseimtől függetlenül láttam azt a küzdelmet, amit
a Színésznő az illúziókért folytat, amiket a színpadon Ő, a valóságban én magam
teremtettem. Egyikünk sem volt könnyű helyzetben, a képet fenntartani, és ezzel
Őt életben tartani így hát közös ügyünk lett, és a végsőkig kimerültünk a
harcban, melyet az idővel folytattunk. 
