Kalocsai Zsuzsa operettprimadonna mindent elismert.
Magam sem tudom, minek köszönhető, hogy egy lassan 4 éve játszott szövegkönyvet nem volt képes a jelenlétemben makulátlanul felmondani, de hiába a sok évtizedes rutin, elbukott. Nem jogilag, mert a Bíróságon bizonyos, személyes megjegyzések irrelevánsak az "ügy" szempontjából - hanem nőként, emberileg, érzelmileg.
Nincs ki nálam jobban ismerné a pillantását, a mozdulatait, a hangsúlyát; nincs ki jobban tudná és érezné, hogy képes egy mondaton belül két különböző embert megjeleníteni, s nincs, aki felismerte volna ott és akkor, azon az átlagos, november végi reggelen, hogy mikor mondja az előre megírt forgatókönyvet, és mikor nehezül el a lelke, s remeg bele minden apró porcikája abba, hogy rájön, nem itt lenne a helye, nem ezt kéne mondania - más amit érez, és más, amit játszania KELL.
Hasonlóan igaz ez rám, de mivel én közel 9 évig ebben a helyzetben éltem, számomra az igazság elmondása, a reakcióim, a szavaim "csak jöttek", nekem nem volt, aki megírja, mit kell a tapsért mondanom, vagy hogyan kell viselkedjem - én magam voltam, a 43 kilós, sebzett kislány valahonnan a múltból, aki alig pár centire állt attól a nőtől, akit egykor szeretett, tisztelt, és aki feldolgozhatatlan sérüléseket okozott neki fizikailag és lelkileg egyaránt - viszont akinél megint azt érezte, hogy talán önmagánál is jobban ismeri...
A Bíróság nem hagyta ezt, "személyeskedés" vádjával sorozatosan szétszedtek minket, nem tisztázhattuk mindazt, ami egy kávé mellett valahol a külvárosban talán gond nélkül ment volna életek tönkretétele nélkül is. A vibrálás, feszültség, a ki nem mondott szavak akkora buborékot fújtak körénk, hogy voltak hosszú percek, amikor csak ketten léteztünk egy 10 fős tárgyalóteremben; nem én éreztem így, hanem utólag bevallva nagyjából mindenki.
Egyetlen mozzanatot emelnék ki a még évekig húzódó, több szálon futó "ügyekből"; a véletlen hozta úgy, hogy a Bíróság által elrendelt szünetben én jöttem ki elsőként a teremből, és Kalocsai Zsuzsa utánam. Nem tudom, meddig tarthatott, de alig pár centire álltunk az ajtó előtt egymással szemben, néztünk egymás szemébe, felizzott a tűz, amitől a mogyoróbarna szeme olykor sötétvörössé vált, és mindketten szóltunk volna - de már nem tudtuk mi magunk se, hogy ebben a kifordított, idegen, megalázó világban mit szabad és mit nem szabad mondani a másiknak. Nem gyűlölet volt, inkább próbálkozás a megbocsájtásra. Fel se fogtuk, mikor két ügyvéd robbant közénk, az egyik ellökte Kalocsai Zsuzsát az egyik irányba, a másik finoman lökött engem a másikba, tűvel szúrva ki ezzel a múlt buborékját, ami rögvest semmivé foszlott...
Nincs idő, nincs lehetőség, és egy egész világ áll köztünk.
Miközben csak annyit kéne mondani, hogy "sajnálom".
A videó utolsó másodpercében láthatjátok a SzínészNŐt a Bíróságon.
ViaszBaba- SzínészNŐt szerettem - A KÖNYV (megrendeléshez kattints a címre)
krencseyhella@gmail.com