- kérdezte rettegve a SzínészNŐ, majd korábban szitkokat szórt szeme sötétbarna színe halvány-mogyoróvá változott, és könnyekkel telt meg. Fogalmam sem volt, az elmúlt két percben melyik énje volt a játék, s melyik az "igazság" . Az ágynak dőlve feküdtem, jobb karomat kenegettem aloe veraval, melyen már három ujja nyoma is kékes-zöld foltot hagyott a korábbi megrángatásoktól és földre lökéstől, de a sokktól sírni nem tudtam, csak ültem, megsemmisülten.
Mindig minden ugyanúgy zajlott. Megtörtént, megbánta, jött a végtelen csend, a "hogyan tovább?", aztán Ő elment, én napokra a lakás foglya maradtam (az én testemen ordítottak a bántalmazás jelei és egyikünk se akarta, hogy ezt mások lássák), aztán hazajött, főzött, a konyhában festett (többnyire rólam-nekem), szöveget tanultunk, filmet néztünk.
Pontosan úgy, mintha mi sem történt volna.
Ha meg mertem szólalni, hogy "nagyon fáj", akkor nem válaszolt, nem vett róla tudomást. Sértődötten hátat fordított a színpad nagyságú ágyában, és pillanatokon belül horkolt. Órákat zokogtam így, de nem akarta meghallani.
Egyszer azonban pakoltam ismét. Nem emlékszem konkrétan melyik eset volt, de azt tudom, hogy a színházból hazamentem, és elővettem az összes strapabíró zsákot, hogy a negyed szekrénnyi cuccaimat elrámoljam, és egy éjszakai taxit fogva hazamenjek a szüleimhez. Alig álltam a lábamon, a színházban is megmondhatják, hogy azt mondtam, meghúztam a combomat, de egy hatalmas, fekete folt volt rajta, ami az egyenruha alatt szerencsére nem látszott, ellenben a nézői mosdóban öltöztem át, hogy senki ne is tudjon róla.
Mikor a SzínészNŐ kikászálódott az ágyból, mert észrevette, hogy nincs rohanás Hozzá - ahogy mindig -, puszilgatás,"hogy vagy Drágám, mit hozzak Neked?", hanem csend és furcsa zajok jönnek kintről, megdöbbent a látványtól. Alig maradt már pár cuccom, és hívtam is a taxit. Leült az előszoba kanapéjára, és egyetlen mondatot égetett bele a fejembe, a lelkembe, a szívembe, az életembe - újra megkérdezte:
" Ugye a szeretőm maradsz akkor is, ha mi már nem leszünk együtt? "
Nem tudtam, hogy nevessek, avagy sírjak. Vajon mit képzelt, hogy majd a 22 éves, fiatal kislány hetente felszalad Hozzá, és boldoggá teszi a semmiért egészen? Vagy azt képzelte, van Ő olyan értékes, hogy azok után, hogy így elbánt velem, majd még én teszek továbbra is mindenben a kedvére teljesen egyoldalúan?
Kifordult a gondolkozása, melynek középpontjában csak Ő létezett. Nem válaszoltam, de benne volt a pillanatban, hogy ezt a mondatot klasszikussá kéne tenni, mert ilyet csak egy SzínészNŐ mond, egy "szent szörnyeteg", egy olyan, aki arra hajlik, amerre érdekei megkívánják, s hogy érzelmei vannak-voltak-e valaha, soha és senki nem tudja meg...
Pár nap múlva jött a telefon; Ő ezt meg azt meg amazt nem találja a lakásában. Nyilván, mivel én vezettem a háztartást, menjek oda, segítsek. Hétvégén munka után felmentem Hozzá, és mint a legelején, minden magától ment; mutogatta az újonnan vásárolt ruháit, cipőit, ékszereit (fájdalma elől a tárgyakhoz menekült - vagy a színházi álvalósághoz és pletykákhoz), elmesélte az ötleteit, hogyan alakítja majd át a lakás üres pontjait, kinyitott egy üveg bort, töltött mindkettőnknek, majd elmesélt minden színházi eseményt, amiből én a nézőtéri kaszt által kimaradtam. Imádta mások dolgait kibeszélni, ellenben a saját életéről fogalma sem volt...
Mintha mi sem történt volna.
Mikor megláttam az ágya mellett a fényképemet, akkor valami szíven ütött - maradtam.
Még hat évre.
"Tanúja lett gyásznak s fekete időknek a térben
Elviselt fájdalmat és szerelmet ugyanabban a csepp vérben."
(Krencsey Hella : BörtönBaba)
(A rajz az egyik "ilyen" eset után volt békítő ajándék, a kellékrózsa pedig egy televíziós gálán szerepelt, ez ma is látható a videómegosztó oldalon. Mivel a televízió is többször leadta a műsort, így mindenki tudhatja, hogy amint a SzínészNŐ lelépett a rózsával a színpadról, máris rohant hozzám, hogy
"Baba, nézd mit hoztam neked!"...)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo
