2015 komoly változások éve volt az Operettszínházban. KERO nem volt főigazgató többé, művészeti vezetőként tevékenykedett (a két pozíció nagyjából ugyanaz), s megtette akkor még jó barátját, a mindig jó helyen lévő, rajongóból "kinőtt", ám a végletekig elfogult, és később a hatalmától megrészegült Lőrinczy Györgyöt ál-igazgatónak. Lőrinczy mögött hatalmas politikai erők mozogtak jó kapcsolatai révén, és szentül hitte, hogy meg tud bírkózni a feladattal - de mint az utólag egyértelművé vált, nem sikerült neki. KERO "után" talán volt egy leheletnyi fellélegzés belső körökben, de ez hamar elszállt, mikor az igazgatói székre teljesen alkalmatlan vezető letarolta a színházat a behozott politikával és agresszióval, amit a kis emberekből naggyá válók minden ilyen helyzetben produkálnak.
KERO idejében a politika jelen volt ugyan, de kimerült abban, hogy Zsuzsa néha dohogott, hogy ide vagy oda el kell mennie ingyen fellépni, mert a színház kötelezte rá (ezek zártkörű kampánybulik voltak), vagy hogy észrevettem, hogy a premiereken egyre több ismert politikus jelent meg, és a föld alól is széket kellett nekik prezentálni a páholyokban, különben az állásom bánta. KERO lavírozott a szükséges rossz és a minőségi előadások között, erre mind a kinevezése, mind az egyéni érdekei kötelezték, de az ő idejében legalább álltak még sorok az Andrássy útig jegyre várva... A levegő igazán akkor romlott meg, mikor megcsapott bennünket 2015-ben, hogy itt már semmi nem a nívós, színházi előadásokról szól, hanem a nemzethyességnek való megfelelésről, amit Lőrinczy György bábfiguraként képviselt, több időt töltve a Minisztériumban, mint magában a színházban. (később állást kapott az NKA-nál, ami szintén hatalommal járt, ezt használta fel KERO ellen a köztük dúló - nevetséges - rágalmazási perekben.)
2015-ben kapta Kalocsai Zsuzsa is az állami díjat, a tisztikeresztet, amit abban az évben semmilyen teljesítménye nem indokolt. Mint már korábban írtam, mézesmadzag volt csupán, mely nem az Operettszínháztól eredt, hanem a Jókai tér egyik lakásának mérhetetlenül bosszúálló emberétől, aki szívességet kért - szívességet adott, és ezzel újra kapcsolatba tudott lépni a kalitkájából kiszállt díszmadarával. Mindezt évekkel később tudtam meg.
2017-ben aztán jött a #metoo, és elsöpört mindent, amit mai józanságunkkal talán már visszasírunk. Hullottak a számunkra korábban katartikus előadásokat készítő szakemberek, akik igen, szörnyű és elfogadhatatlan dolgokat követtek el, de most érezzük igazán, hogy szakmailag velük sima nézőként is mennyit vesztettünk. Számomra azonban a legfelháborítóbb, hogy míg a nagy nevek és életutak másodpercek alatt süllyedtek el a semmiben, addig a sok kis patkány még mindig ott van, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert lényegesen többet árt emberi méltóságnak vagy akár magának a színházi világnak, mint mondjuk Marton László 25 évvel ezelőtti esete. Az Operettszínház tele van ilyenekkel. Kriza Zsigmondot én már nem ismertem, de gond nélkül evezett át olyan bűnökön, amiknek a tizedén buktak el mások, és a politika nem is hagyja, hogy valaha is felelősségre legyen vonva, már a látszatra sem adnak.
Fiatal és csinos lány voltam - évekig a színház alkalmazásban - 2008-2016 között, mikor aktív részese voltam az Operettszínház szinte minden kasztjának, de a színházban sosem ért abúzus (leszámítva a Thália Színházas esetet 2010-ben), sem verbálisan, sem fizikailag senkitől. Rengeteg próbát végignéztem különböző rendezőkkel, mind más és más stílusban végezte a munkáját, de aki vehemensebb volt, annál se éreztem, hogy megalázná a művészt vagy a stáb bármely' tagját egy-egy kirohanásával. A ViaszBabában leírtam a történetet, mikor KERO kirúgta a ma már egekig törő Bori Tamás színpadmestert (milyen végzettsége is van neki, hogy közben főrendező lett?), de két perc elteltével már újra a színpadon pattogott, és úgy kommunikáltak egymással, mintha mi sem történt volna. KERO Zsuzsát is instruálta idegesen, frusztráltan, de Ő fel se vette, csinálta, amit mondtak Neki, és sem sértődés, sem neheztelés, sem megkérdőjelezés nem volt: így álltak össze azok az előadások, melyek végén a színészek a tapsrendnél könnyes szemmel hálálkodtak az álló és tapsoló közönségnek - így ért körbe az egész.
Amellett, hogy pont azok a színészek álltak ki a megaláztatások ellen, akiket nagyon szeretek, tisztelek és elismerek, mégis úgy érzem, hogy az, amit én az Operettszínházban próbákon láttam, egy feszültebb művészi munkafolyamat volt, nem célzott és személyes megaláztatás. Kezdetektõl ezt a hozzáállást tapasztaltam, ez volt a természetes.
Viszont... Döbbenet, hogy 2017 őszén, mikor a ViaszBaba megjelent, mi mindenen mentem keresztül kezdetben csak azért, hogy megvédjem. Teljesen véletlenül szaladt össze a megjelenése a KERO-féle #metoo-val, de már az előzmények is említésre méltóak. Még 2017 kora tavaszán, mikor a könyv elkészült, több elismert kiadóvezetőnek küldtem belőle részleteket, akik (és ezt köszönöm!!!) mind válaszoltak, volt aki személyesen is behívott, és mindannyian nagyon szerették a könyvet, bátornak és hiteles hangulatkeltőnek nevezték. Két ajánlatot is kaptam, viszont a szerződés mindkét kiadó által elég egyoldalú volt; megvették volna a könyvet fix összegért, és attól kezdve azt csináltak volna vele, amit akarnak - forgalomba se kellett volna hozniuk. A hozzám egyik legközelebb álló főszerkesztő felvetette, hogy ha magánkiadásban adom ki, akkor minden jog nálam marad, és senki nem érintheti, pusztíthatja (ma már tudjuk: darálhatja) le a könyvet, senkit nem tudnak később megzsarolni, hogy ne forgalmazza. Mivel nevek és konkrétumok nem szerepeltek benne (nem is akartam nyilvánosságra hozni sosem, de a támadások másképp rendezték), érthetetlen volt számomra az a rengeteg fenyegetés, amit 2017 tavaszától kezdve kaptam névtelenül (ezek a Bíróságon vannak e pillanatban is), családomat és az életemet fenyegették, amennyiben a könyv kiadásra kerül. Nyilván Kalocsai Zsuzsa akkor még nem tudta, hogy a bántalmazást nem írom bele, és semmi terhelőt Rá nézve nem írok - mégis félt, rettegett, de Nála talán még jobban az exférje, aki az elmúlt 70 évének minden kapcsolatát felhasználta, hogy a könyv ne jelenhessen meg. Részemről nem féltem, az igazságérzetem nagyobb volt annál, mintsem megijesszen holmi életveszélyes fenyegetést tartalmazó email...
Közben kirobbant a Marton Lászlót érintő #metoo botrány, és a belső körök elkezdték azt hinni, hogy Eszenyi Enikő a SzínészNŐ. (más nevek is felmerültek, de azok csak találgatások szintjén a nézők körében) Mivel a színházi pletyka gyorsan terjed, a Vígszínház pedig hirtelen instabil lett a Marton-ügy miatt, a könyvem az Operettszínház körül mozgó “disznófejű nagyurakon” kívül (akik tudták, kiről szól) elkezdett "felfutni", ismert lenni, mert eszköz volt ahhoz, hogy esetleg egy Eszenyi-botrányt okozva eltávolíthassák őt a Vígszínház éléről. Akkor ezt nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy addigra már a Vígszínházon belül is forrtak az indulatok. Naponta változtak a dolgok, egyik nap még "nem éled meg a holnapot" üzenetet kaptam, másik nap már újságírók és televíziós csatornák könyörögtek azért, hogy meséljek minél többet arról, ami és ahogy velem történt, és hogy milyen “szörnyeteg” is az a SzínészNŐ (ezt tõlem nem hallhatták), akiről a könyv szól. Nekem a nyilvánosság biztonságot adott (Zsuzsa volt férje szó szerint követett abban az idõben hatalmas, fekete koporsó autójával...), és én hittem, hogy ezáltal az igazság is gyõzedelmeskedhet. A legkülönbözőbb módokon próbáltak rávenni, hogy mondjam el a nevét (pénzt SOHA, semmilyen cikkért, műsorért, megkeresésért NEM KAPTAM), szó szerint belharc zajlott azért, hogy kinél vallom majd be először a nevet. Tudtam, hogy senkinél sem fogom, pedig mint a keselyűk keringtek felettem, s míg Kalocsai Zsuzsa elvolt, mint a befőtt, addig a kolléganőit, s főleg Eszenyi Enikőt meghurcolták - ekkor döntöttem úgy 2018 nyarán, hogy ez nem mehet így tovább.
S hirtelen csend lett. Kalocsai Zsuzsa neve lesokkolta a sajtót, mert egyrészt hiába vált el 7 éve, ez nem volt igazán publikus akkoriban, másrészt mindenki tudta, hogy olyan politikai hátszele és védelme van, hogy nemhogy támadni nem szabad mindazért, amit velem tett, és amiről több médiumban konkrét bizonyítékok jelentek meg, hanem védeni kell, mindenáron. Másnap mentem volna a Mokkába, este lemondták. Az ATV Egyenes Beszédjét - Rónai Egonnal - több órán át egyeztettem a főszerkesztővel (szigorúan a téma társadalmi vonatkozásában, mint áldozat egy kapcsolati erõszakban), a felvétel napjának délelőttjén lemondták. Egy-két bulvárlap még lehozta, hogy kiről is van szó, aztán csend lett. Mindez pár napon belül történt...
Egy nagyon kedves újságíró ismerősöm - aki akkoriban talán a Blikknél dolgozott - volt az egyetlen, aki elmesélte, hogy már ült le a számítógéphez, hogy megírja a sajtótájékoztatón elhangzottakat, de már ott várta az asztalán Lőrinczy György ügyvédjének 3 oldalas fenyegető levele (ez is a Bíróságon van), amelyben minden sajtó és médium munkatársát azonnali kirúgással fenyegetett meg abban az esetben, ha Kalocsai Zsuzsa nevét bármilyen formában le meri írni - hozzátenném, ez jogtalan volt, hiszen Kalocsai Zsuzsát csak és kizárólag az Általa kinevezett jogi képviselő "védhette" volna, de az sem zsarolással (bár nekik ez a normális módszerük), mégis az állásukat féltő médiások egyszerre léptek hátra, és menekültek ki a fullasztó helyzetből, hogy vezetõ politikusok akkorra már üdvöskéjévé vált primadonnája ellen nehogy egy lépést is tegyenek. Közben a Bíróság jogtalanul és teljesen értelmezhetetlen módon igen ritkán használt "különleges bánásmódot" adott Kalocsai Zsuzsának (amit csak gyámság alatt lévők, szexuális bántalmazás áldozatai vagy kiskorúak kaphatnak, indokolt esetben - Kalocsai Zsuzsa melyik ezek közül?), de ezt másodfokon azonnali hatállyal el is törölték a csodálatos ügyvédem, Dr. Kiss D. Csaba közbenjárására.
Ráadásul bukta volt mindenkinek, aki általam akarta elmozdítani a helyéről Eszenyi Enikőt.
Eszenyi Enikőről csak néhány mondat; számomra megdöbbentõ. Zsuzsával rendszeres vendégek voltunk a Vígszínházban, a Mikvét például a Pesti Színház lépcsőjén zokogtuk végig, és többször előfordult, hogy előadások után megittunk egy pohár bort Zsuzsa ottani színészkollégáival. Mindig jó hangulat volt, szerettünk oda járni, szerettük, amit Enikő képviselt - igazgatósága első felében voltunk ennek külső szemlélői, nagyjából 2015-ig. Zsuzsát ő rendezte 2004-ben az Operettszínházban a Bál a Savoyban című előadásban a Raktárszínházban, és Zsuzsa nagyon szerette, mindig csupa jót mesélt róla, és szerinte fantasztikus volt a közös munka vele. Én háromszor találkoztam vele hosszabban; egyszer a MASZK Gálát rendezte a Vígben, és bejött Zsuzsához az öltözőbe megkérdezni minden rendben van-e, van-e bármire szüksége, és szóljon, ha van kívánsága, ötlete a Nyáry Zoltánnal való Emlékszel még? című dal előadásához - nekem nagyon kedves és szimpatikus volt, Zsuzsa meg is jegyezte, hogy nagyon szereti őt. Aztán a Mikve szünetében a Vígszínház akkori színésznőivel tartottunk traccspartit a hátsó traktusban, ahol semmi feszültséget nem éreztem, még beszéltük is Zsuzsával, hogy ez "mennyire más hangulatú tér, mint az Operett..." Az 50. születésnapján pedig természetesen ott voltunk, rengetegen voltak, és lehet, hogy naiv vagyok, de egyrészt kellemes ünnepség volt, másrészt én azt éreztem, hogy szeretik őt az emberek. Mindettől függetlenül SEMMI közöm a Vígszínház dolgaihoz, teljes mértékben elfogadom és tiszteletben tartom az ottaniak érzéseit, véleményét és a tényeket. Bárcsak az Operettszínházban is kihullanának a csontvázak azokból a zárt szekrényekből...
Még egy gondolat a ViaszBaba és a BörtönBaba záróakkordjához; egész életemben a médiában dolgoztam, de ilyen politikai erőt, befolyást, fenyegetést és megfélemlítést még nem láttam, mint amit ez az ügy kiváltott pro és kontra 2018-ban. Az egyetlen oknyomozó riportert is a 3 oldalas fenyegető levéllel zsarolták meg, aki le merte írni az igazságot, pedig ő az Operettszínházon keresztül megkereste a cikk előtt Kalocsai Zsuzsát, hogy korrektül teret adjon az ő véleményének is az ügyben. Ezek után kapta a fenyegető levelet, ugyanazt, amit korábban a kollégái.
A média azt mondja, azt írja le nektek, ami a feletteseik érdekeit szolgálják, hogy úgy lássatok és gondolkozzatok, ahogy ők szeretnék, és hiába próbálunk optimisták lenni, tudnék még mesélni; a helyzet egyre rosszabb.
" A színház szép magánügy, százezer ember társaságában. "
