A balettkar felcsapja az ajtót. 22:08. Panaszkodnak, sietnek, vircsaft van, inkább a falhoz húzódom, el ne tapossanak. Izzadtság és dohszag mindenütt, hangos kiabálás, instrukciók, hol vagy Zsuzsi? Menjünk már! Kidugom a fal mellől a fejem, hogy átlássak a köztünk lévő tükörtermen át a Házi Színpadra, de csak a vezetőség asztalán tornyosuló szövegkönyv-hegyeket látom, és megannyi ideges figurát le-fel rohangálni és magyarázni "Még egyszer, nem jó, nem érted?!". Fogalmam sincs ki beszél, de amióta a balettosokat elengedték, hatalmas feszültség árad ki a teremből. Elegem van. Majdnem egy órája ülök itt harisnyában, miniszoknyában, hófehér blúzban, miközben ötven méterre lakunk. Miért kell nekem megvárni? Miért kell minden próbát megvárnom és együtt hazamenni? Egy pillanatra dühös leszek, felállok, hogy elindulok, de aztán valami visszaránt. Megígértem, és biztos alig várja egy ilyen pocsék próba után, hogy elmesélje, mi volt, nem hagyhatom itt...
Telik az idő. Szállingóznak köszönő-nem köszönő színészek, úgy érzem magam, mint Andersen gyufaárus-kislánya a második lépcsőn kucorogva. Hallom Zsuzsi hangját. Próbál, "Messze a nagy erdő", de "Ugorjunk!", és Béres Attila végre finálézza a próbát. 22:14. Arra gondolok, hogyan könyörgöm ki holnap reggel, hogy 10.00-re bejöjjön próbálni. Ha ma "rosszat próbált", akkor nincs az az Isten, aki kiszedi Őt az ágyból fél 10-kor, hogy folytatni kell és be kell menni...
Akkor visszaadja a szerepet, akkor Ő rossz színésznő, akkor én hagyjam békén és egyébként is, mit akarok én itt hajnali fél 10-kor az ágya mellett egy csésze kávéval?!
Hiszen Ő "rossz színésznő (nem is színésznő csak egy szélhámos), nem érdemel semmit".
Megremeg a tükörterem parkettája, és hatalmasat csapódik a vasajtó. Ismét kikukkantok, Zsuzsi, hála az Égnek! Pattanok, mint a nyúl, egyenruhában, ami még meg se száradt az egyik vendég által ráöntött víztől - nekem is hülye nézőim voltak ma (ilyet nem mondunk), de nem is érdekes;Akkor visszaadja a szerepet, akkor Ő rossz színésznő, akkor én hagyjam békén és egyébként is, mit akarok én itt hajnali fél 10-kor az ágya mellett egy csésze kávéval?!
Hiszen Ő "rossz színésznő (nem is színésznő csak egy szélhámos), nem érdemel semmit".
-Szia - ölelem át izzadtságtól teljesen átázott testét - mi történt, hogy vagy?
- Rosszat próbáltam. Béna vagyok. Haza akarok menni. - lazán lök el magától, a falhoz vágódom.
- Zsuzsi, gyönyörűen énekeltél, hallottam belőle valami ki..
- Frászt. Hangom sincs. Menjünk már! - irtózatos lendülettel indul el lefelé a lépcsőn, majd kivágja a porta ajtaját, és köszönés nélkül repül ki az utcára. Én súgok egy jó éjszakát az éjszakai műszaknak. Tavasz van, kellemes.
- Minek vártál meg? - kérdezi, hátra se nézve, vajon ott vagyok-e még mögötte?!
- Talán mert ezt beszéltük meg előadás és próba előtt, nem? De még le kell hoznom a kutyákat, gondoltam, hogy addig, amíg próbálsz, de aztán hallottam, hogy nem mennek jól a dolgok.
- Hát nem. - megáll, kezét hátraveti, hogy fogjam meg, fejét a vállamra támasztja, és nagyjából hazahúzatja magát. Bal oldalamra lebénulok.
Otthon leveti magát a bejárati ajtónál lévő pamlagra, és összeroskad. Forgatókönyv. Letérdelek mellé, és vigasztalom, de sajnos "hülye mindenki", "nem értik meg", "a Szulák sokkal jobb volt"...
- A Szulák komika, Drágám, más a szerepe, és tudod, hogy mindig a Béres kedvétől függ ki a jó és ki nem.
- Igen, de akkor is. És veled viccelődött. Nem tudtam szerinte elég szenvedélyes lenni a Dolhaival, erre azt mondta, képzeljek oda egy hosszú lábú, gyönyörű, szőke cicababát. Hogy meri?
- Idióta. Nyugi, holnapra senki nem emlékszik rá. Szeretlek, szeretlek, szeretlek... - öleltem, pusziltam, vakargattam, ahol értem, játszani próbáltam Vele, elmosolyodott, rám nézett. Nedves haját a feje búbjára kötöttem, és addig noszogattam, amíg elment zuhanyozni, én pedig levittem sétálni a kutyákat. Még utánam szólt;
- Baba, mire hazaértek, csinálok vacsit.
Utálom éjszaka a Nagymező utcában egyedül sétáltatni a kutyákat. Mondjuk reggel is utálom, mert ugyanaz a helyzet. Mindig egyedül kell mennem, nem várhatom, hogy a NAGY színésznő elkísérjen. Nem elég nekem a köpködő exférj, aki mindenhol ott van és fenyeget, jönnek az ittas turisták, az ordítozó részegek, az álmosolyú ismerős-ismeretlenek. Nincs egy pillanat, hogy ne a kirakatban lennék.
Mire hazaértem, sötét volt a lakásban, csak a tv ment. 23:21. Nagyon fáradt voltam. A konyha sötét és kihalt, csak a halk zúgást hallottam a hálószobából. Tudtam, hogy már régen alszik. Gyorsan elrendeztem a kutyákat, lezuhanyoztam, elpakoltam a földre szanaszét szórt szennyes ruháit, majd mire végeztem, hulla fáradtan zuhantam a hatalmas kupac mellé az ágyba, aki már hangosan horkolt. A távirányítót kerestem, hogy a tvt kikapcsoljam, erre felriadt;
- Baba... ne haragudj, nem csináltam vacsorát. Nem megyek holnap próbálni, majd lebetegszem. Ne kelts fel. Szeretlek.
- Én is, szép álmokat - mondtam, és nagy nehezen kihúztam alóla a távirányítót, hogy véget érjen a kattogás a fejemben. Átkozott tévé.
Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Reggel még órám van az egyetemen, de fél 10-re haza kell érni, különben kirúgják. 23:46. Hatra beállítom az órát, az a biztos.
Odabújtam Hozzá, megpuszilgattam. Félálomban megcsókolt, és megfogta a kezemet, felém fordult, a hajamba fúrta az arcát, de már aludt is tovább. Nem volt gondja iskolával, háztartással, a kutyáival, vagy azzal, hogy ha holnap nem ér(ek) haza időben, kirúgják. Nem érezte, milyen az, ha egyszerre két ember helyett él - miközben nem él. Nem volt gondja semmivel.
Békésen álmodott. "
