A SzínészNŐ utolsó üzenete....


Két hónap telt el a könyv utolsó mondata óta, s mi semmit nem tudtunk egymásról a SzínészNŐvel....

Az ősz furcsa színekben játszott, a nyári meleg oly' sokáig kitartott, ahogy saját, sokkos állapotunk is e váratlan, értelmetlen, s drasztikus lezárás után - nyolc évet temettünk néma csendünkben.


A világ azonban nem volt olyan beletörődő, ahogy mi azt képzeltük.
Egy novemberi estén meghívást kaptam egy kiállítás megnyitójára, s hogy (hogy nem?!) a SzínészNŐt rendelte oda a Sors, hogy "emelje az est fényét." Az augusztusi Grande Finale kiváló alakításának emléke még erősen égett mindkettőnkben, mikor a tömegtől elhúzódva beszélgetni kezdtünk...

A SzínészNŐ zavarban volt; lelkében érezhetően ütközött a mit KELL és mit SZERETNÉK mondani ellentmondás, de végül az előre kódolt üzenet nyert. Kopott, sérült, sokszor lejátszott lemezen fennakadt monológgal kábított; elmesélte, milyen csodás az élete... Déjá vu tíz évvel ezelőttről... Bájos mosolya, kedvessége, ám mégis idegen közvetlensége valahogy nem illett a képbe, de még ekkor sem hittem, hogy miközben "régi ismerősökként" a hétköznapokról cseverészünk, Ő hetente többször a hatóságok vendégeként valótlan állításokkal próbálja menteni a saját bőrét, nem kímélve ezzel a saját gyerekét (!), családját, kollégáit és a szerelmét - a bohócjárta-világ pedig elbűvölte a hatóságokat. Így esett - akkor ezt még nem tudtam -, hogy a SzínészNŐ rendszere ekkorra már felépült, és megingathatatlanná vált csupa hamis tanú és hamis történet szálain felkapaszkodva. Gondosan kitervelte, mindent és mindenkit feláldozott személyes bosszújáért.

Nem tudott ember maradni az embertelenségben.

Játszott, ahogy kedve tartotta. Míg én szívből örültem, hogy méltóan tudjuk eloltani a kettőnk közt nyolc évig lobogó lángot, Neki csupán nosztalgia voltam azon a novemberi estén; érzékeny, szép szöveg a poros szövegkönyvből. Megsimogatta a hajam, ujjai könnyedén suhantak át szőke fürtjeim között, de én már nem láttam se szépnek, se vonzónak Őt, s zsigereimben éreztem, hogy hamis az érintése. Megfagytam az Őt körülvevő hidegségtől, a rideg manipulációtól, és arra gondoltam; ki Ő vajon, jól érzem, hogy csak megfakult bábja aktuális rendezőjének? Kegyetlensége megbénított - nem csak a térdemet rúgta többször szilánkosra, hanem azt a fiatal életet is, ami épp csak elkezdődött volna, ha egy tapasztalt, keserű, boldogtalansága okán több öngyilkossági kísérleten túleső, szerepeibe csúnyán belebukó, színpadról lassan elhalványuló dáma nem dönt úgy, hogy majd Ő megmutatja, s a világgal szemben engem tapos el - hátha ez a szerep lesz a nagy visszatérés -, s így én bűnhődöm meg az Ő bűneiért.

Vajon mi járt a fejében, mikor végigsimított a hajamon? Tán arra gondolt, többé nem teheti, mert biztos a dolgában, és börtönbe juttat? Vagy féltő ösztön volt, mert tudta, hogy ettől kezdve félelemben élhetem az életem, míg az Ő biztonságát egy országra kiterjedő szövetség garantálja? Talán büszke volt Magára, hogy a volt férje által hosszú évekig elszenvedett boldogtalanságáért végre megfizet valaki?

Az utolsó sms-ét egy nappal azelőtt írta, hogy hatalmi befolyását és ismertségét kihasználva elindította életünk kálváriáját...


Vidéken volt fellépése, miközben én otthon készülődtem, palotát varázsolva a lakásunkból-Csodaországunkból, hogy este gyertyafényes vacsorával várhassam haza a SzívkirályNŐt. Minden idillikus és boldog volt - csakhogy éppen azon az estén kapott egy zsaroló telefonhívást, aminek hatására nem csak az életét jelentő kártyavárat égette fel, hanem még egy utolsó rúgással a kis Alízt is elpusztította...


SzínészNŐt szeretni lélekölő érzés a valóság színházában, az illúziók színpadán. 
Ma már tudom; megbocsáthatatlan tévedés.

(a képek nem illusztrációk)

www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo


Mit kell még bizonyítani?

Poros, érzéketlen, szürke pince rejt két méltóságos, ámde megfáradt bőröndöt, melyek gondosan lezárva várják, hogy egyszer majd fény hulljon rájuk, s nehéz titkukat megoszthassák egy arra tévedővel, aki talán megérti a sok éven át magukba gyűjtött emlékek valódi értékét...


"Szememmel szólítom szemedet,
Kezemmel keresem kezedet
Testemmel takarom testedet
Szívemmel szeretem szívedet!"

Jó reggelt Szerelmem!

( a SzínészNŐ )

Rajzok, versek, színpadi és valóságos életdarabkák zuhannak ki a sötétből a zárak felkattintása után; egy nagyszínpadi gálán viruló kis műrózsa elnyűtt maradványai ( "Nézd, Baba, elhoztam neked a kellékrózsát!" ), vagy egy orosz vendégszereplésen választott, holdköves gyűrű, netán egy cetli, szív alakra vágva - jól emlékszem, forró, augusztusi reggelen írta a SzínészNŐ, talán pár nappal a Grande Finale előtt... A párnámra tette, amíg reggelit készítettem Neki.

Két bőröndnyi szerelem, melyet érzett-játszott-hazudott?!
Hol a határ, ameddig az érzéseinkkel a másiknak árthatunk?
Hogy érthetné meg, hogy nem egy színpadi jelenetet játszunk el, hanem a valóságban vagyunk?
Hogy tehette ily' kegyetlenül tönkre az életemet?

S mindezen mozaikdarabkákból kirajzolódik egy nyolc évet megtagadó, boldogságát kudarcként megélő nő, kinek lelkét és szívét most hatóságok vizsgálják, s aki elvesztette Önmagát valahol a színpad és a színházi öltözője között - mondd, tudod Te valójában, mivel vádolsz?!

S kirajzolódom én, ahogy halkan visszazárom a bőröndöket, és becsukom magam mögött a pinceajtót.


( a képek nem illusztrációk )


ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem A KÖNYV
(Elfogyott, de ősszel bővített kiadásban újra kapható lesz!)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo

8 év börtönt érhet, hogy SzínészNŐt szerettem...

Ha szeretsz; szolgálsz, alárendelsz, elfogadsz, tűrsz és védelmet nyújtasz. Ha Színésznőt szeretsz, mindezt sokszorosan teszed: bántalmazásokkal színezve, megalázástatásodat huszonéves fiatal lányként, mosolyogva viselve. Úgy "nevelt", hogy a szerelem ezzel jár - maximális alárendeltség a színházának és Neki. Ha így teszek, jó kislány leszek, akkor megengedi - szerethetem. A Színésznő nem tűri, hogy teljesen irreális világából, a gondosan bedrótozott kalitkájából kiszakadva a madárkája kireppenjen - újabb 8 évre szeretné rám zárni az ajtót.


Civilként semmilyen fegyverem nincs egy elismert színésznővel szemben, sőt, az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján az álarca makulátlan, a háttere kifogástalan, a befolyása mindenhová elér. Senki nem látja, hogy abszurd képzelete hová fajult, hogy nem e világi gondolkodásával életeket tesz tönkre, s a bosszúja oly' kegyetlen, hogy azt akár egy Shakespeare-hős is megirigyelhetné; én pedig próbálom az igazságot, a tisztaságot megőrizni, de a világ nem engem igazol.
A tapsot nem én kapom.

Egyszer egy szóváltásunk során azzal zárta le a problémát, hogy orrát felhúzva, sértődötten, ajkait eltorzítva felrótta nekem, hogy "Ez a hála?" - Miféle hála? - kérdeztem... "Hát a hála azért, hogy szerethetsz..." Emlékszem, azonnal el is hallgattam, olyan mélyen megdöbbentett ez a mondat, ez a gondolkodás, ez a hozzáállás. Hála. Legyek hálás Érte, legyek hálás minden jóért és rosszért, s ha nincs hála, majd lesz bosszú.
Íme itt van!
Újabb 8 év, csak éppen nem az Ő szolgálatában, hanem a rácsok mögött ártatlanul, képtelen vádakkal, egyszerű hatalmi és anyagi erőfölénnyel. A Színésznő reményei szerint gond nélkül, elhallgattatva engem - Ő pedig marad a színpadon, álságos mosollyal az arcán, ismert-elismert, "szegény áldozatként".

S kinek szól majd a taps a végén?
Ugye, hogy annak, aki az egészet pont emiatt csinálja?!
 ...


ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem A KÖNYV
(Elfogyott, de ősszel bővített kiadásban újra kapható lesz!)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo

Így üzent a színpadról a SzínészNŐ...

" A padlón egy halott feküdt, estélyi ruhában, késsel a szívében. "
Oscar Wilde: Dorian Gray


Bármennyire is szélsőséges érzés egy SzínészNŐt szeretni és Vele élni, bármennyire is fájó, megalázó, józan emberi ésszel felfoghatatlan, azért akadnak oly' apró, mesébe illő csodák, melyek az évek során napi rutinná válva természetesen hozzátartoznak egy civil partner életéhez - olyan természetesen, ahogy a közönség számára láthatatlan módon egy primadonna, és egy háttérben meghúzódó fiatal lány szereti egymást - még előadás közben is.


Sokan nem értitek, miért... Miért áldozza be egy fiatal lány az "életét" valaminek, ami kívülről nézve borzalmas és romboló? Nem szeretném ezt túlmagyarázni; egyrészt első szerelem lévén a Színésznő viselkedésén szocializálódtam - én úgy képzeltem, a szerelem így működik -, másrészt én Őt szerettem. Nem volt más, amin gondolkodnom kellett volna, ez ellen nem volt érv.

A Színésznő emberséges csakis a színházban tudott lenni. Amikor a külső körülményektől elszakadva olyan helyzetet sikerült teremtenünk, hogy az életünk középpontjában a színház állt (vagyis nem voltak a háttérből zsarolások, fenyítések, hazugságok), akkor mi a Színésznővel teljes harmóniában, szerelemben léteztünk. A valódi világ volt az, ami elfedte a varázslatot.

Voltak mindennapi apróságok, amik a színházban töltött hosszú órákat titkossá, szerelmessé tették. A könyvben szerepel, hogy a teátrum belső liftjében bárki láthatja egy szívecske formában a keresztneveinket - ez szinte a kezdetektől ott van -, ahogy az egyik páholy is őrzi ugyanezt az emblémát, titkosan, gondosan elrejtve, a vörös cirádás tapétába vésve... 

A premierek napján lévő állandósult szeánsz nyolc éven át tartotta magát; a Színésznő mindig jóval korábban ment be aznap a színházba, hogy mindenre megfelelő módon felkészüljön, s mivel tudta, hogy én mikor érkezem, a habos kávém éppen addigra ott várt a művészbüfé pultján - én pedig tudtam, mikor nem tartózkodik az öltözőjében, így a személyre szóló premier ajándéka (amit utolsó időkben szinte már csak tőlem kapott) mindig az asztalán várta, mire az utolsó öltözésre még egyszer be kellett mennie az öltözőbe. Minden premieren azzal a tudattal lépett ki először a színpadra, hogy az utolsó sor, amit elolvasott tőlem volt, mégpedig mindössze annyi: "szeretlek." Premierek szünetében soha nem beszéltünk, ez afféle babona volt, de amint lement a függöny, és kezébe került a telefonja, nekem írt elsőként - nem tudtam olyan gyorsan kievickélni a nézőtérről, hogy ne érkezett volna meg Tőle az üzenet, hogy szeret, látott, gyönyörű vagyok, de persze a legfontosabb kérdés, hogy milyen volt Ő aznap este?!
Premierek napján én is csak a fogadáson találkoztam Vele, és sokszor csak otthon, hajnalban tudtuk kibeszélni az estét, annyira elsodortak az események. A premier mindig az Ő napja volt, ezt tiszteletben kellett tartani.
(ahogy az előtte lévő egy hónapot is természetesen, amikor próbált a premierre)

Nem volt olyan előadása, amin ne üzent volna nekem. 
Volt egy közös jelünk, hogy tapsrendnél, a legutolsó színpadi megjelenésénél a szívére tette a kezét. Ezer ember hitte minden este, hogy ez a közönségnek szólt - nem! - ez az Ő szerelmének üzenete volt - nekem...

(a kép nem illusztráció)

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem A KÖNYV
(Elfogyott, de ősszel bővített kiadásban újra kapható lesz!)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo


Találkozás egy régi "hatodik sorral"...

Parfümje előre belengte érkezését; a nézőtér sokáig csak a jól ismert illatfelhőben úszott, mígnem a világ legszomorúbb királynője lépett színpadra, rögtönözve egy olyan előadást a hatodik sorban ülő lánynak, ami megint csak dráma volt a javából - mit nekünk premier előadás, ha van sajátunk?!

Arról, hogy én ott vagyok, már tudott. Ismerem minden pillantását és mozdulatát, tudom, mikor csuklik el a hangja, és tudom azt is, miért. Tudom, hogy előző este a húsz éven át gyűlölt és megvetett volt férjével jelent meg egy nyilvános eseményen, és azt is tudom, hogy a gyűlölete oly'erős a lelkében, hogy képes profizmusából egy pillanat alatt kibillenteni. Tudta, hol ülök, keresett, megtalált, játszotta a sértettet - játszotta, ahogy szívéből telt, s míg ezzel volt elfoglalva, a színpadi előadás teljesen háttérbe szorult. Egy valaha volt szerelem titkos párbaja volt ez, egyetlen nappal azután, hogy a volt férjét használta fel alibinek létezésem elfedésére - azt hitte fáj, de nem. Azt hitte ez a biztonság, de nem. Szomorú. Hogy tud valaki gyűlölni húsz évig, majd úgy tenni, mintha mi se történt volna?!

S hogy tudok én a hatodik sorból a szemébe nézni s úgy tenni, mintha mi se történt volna?! Hogy tud megállni a pillanat, a múlt jelenné válni egy nyavalyás tapsrend alatt, mikor nem létezik más, csak Ő és én? Két méterre egymástól teljesen banálisan szerepet játszottunk; Ő a volt férje által rendezett darabot, én pedig az Őáltala rendezettet.

Eközben lelkek hasadnak meg, mert nem tudunk mit kezdeni a háborúval, melyben nincsenek csaták, csupán jelenetek vannak, drámai pillanatok, félelmek és kegyetlenség, s ha bárki úgy hiszi, én elárultam Őt, hát megsúgom; téved. A Színésznő akkor árult el, mikor mások befolyása alatt olyat tett, ami nem megbocsátható. Tudom, hogy megbánta, de végigjátssza. Emelt fővel és könnyes szemmel. Szerep. Nem visszaadható.
Én is végigjátszom.
Idegen emberek pedig döntenek a sorsunkról.

Mindenki menjen színházba! Tragédiák és komédiák ott történnek; akár a hatodik sor is lehet maga az élet - vagy a végzet.

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem A KÖNYV
(Elfogyott, de ősszel bővített kiadásban újra kapható lesz!)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo

" Nem változik semmi sem, átok ül a lelkeken..."


Minden elcsendesült, mintha kihaltak volna a fények a színpadon.

Hatalmas botrányokkal, és hatalmas reményekkel vágott bele ősszel néhány karakán ember, hogy megtisztítsa azt a fertőt, amiről évtizedek óta senki nem mert beszélni a magyar színházi világban - ehelyett feláldoztak két valóban nyugdíjaskorú szakembert; az igazi bűnösök azonban ma is a helyükön vannak, és ugyanúgy, ugyanazt elkövetik, ami ellen tavaly még egy ország lázadt.
Megfélemlítések, társulatot célzó fenyegetések, megélhetési zsarolások állnak amögött, hogy hirtelen ekkora lett a csend. (a saját bőrömön tapasztalom)

A közönség semmiről sem tudhat - ez alapszabály. Ugyanolyan naivan mennek előadást nézni, ahogy tették ezt ősz elején, s már nem is emlékeznek, mi történt pár hónappal ezelőtt. Aki szivárogtat, annak egy életre annyi, és a művészlétben, ha baj van, olyan könnyen nem váltunk munkahelyet... 
Túl erős a függöny mögött a hatalom, és túl jók a bábfigurák az előtérben.

Engem a könyvben leírt egyetlen eseten kívül nem ért szexuális zaklatás a színházban, nyilván ez köszönhető annak, hogy egy elismert Művésznő "védelme" alatt léteztem, azonban az ajtó mögötti, eddig mélyen eltitkolt bántalmazásomat a SzínészNŐ sem úszhatja meg. Hiába a nagy egység, hiába a közvéleménnyel elhitetett "minden rendben van, felállunk a gyászból" elképzelés a teátrum részéről, semmi nem változott. 

Forduljak tán a színház által "létrehozott", alkalmazottak számára fenntartott vizsgáló-bizottsághoz, hogy segítséget kérjek, mint áldozat? Ez nem teljesen abszurd? Vajon létezik egyáltalán ilyen "szervezet"?

Bárcsak több hit és erő lenne ebben a szakmában! Bárcsak a fellángolt lelkesedés, ami tisztítótűzzel elsöpörte volna a színházak sötét bugyrait, nem hullt volna hamvaiba, és akkor talán nem csupán két őszbe hajló ember mehetett volna vígan nyugdíjba (jelentős összeggel a zsebükben végkielégítés gyanánt), hanem több tucat, akiknek semmi keresnivalójuk emberileg olyan területen és beosztásban, ahol igenis példát kellene mutatni...

Szívből sajnálom, hogy ez a kezdeményezés úgy múlt ki, ahogy egy rossz előadás végén több száz ember menekül a nézőtér sivár, nyomasztó légköréből.


viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
krencseyhella@gmail.com