Mit kell még bizonyítani?

Poros, érzéketlen, szürke pince rejt két méltóságos, ámde megfáradt bőröndöt, melyek gondosan lezárva várják, hogy egyszer majd fény hulljon rájuk, s nehéz titkukat megoszthassák egy arra tévedővel, aki talán megérti a sok éven át magukba gyűjtött emlékek valódi értékét...


"Szememmel szólítom szemedet,
Kezemmel keresem kezedet
Testemmel takarom testedet
Szívemmel szeretem szívedet!"

Jó reggelt Szerelmem!

( a SzínészNŐ )

Rajzok, versek, színpadi és valóságos életdarabkák zuhannak ki a sötétből a zárak felkattintása után; egy nagyszínpadi gálán viruló kis műrózsa elnyűtt maradványai ( "Nézd, Baba, elhoztam neked a kellékrózsát!" ), vagy egy orosz vendégszereplésen választott, holdköves gyűrű, netán egy cetli, szív alakra vágva - jól emlékszem, forró, augusztusi reggelen írta a SzínészNŐ, talán pár nappal a Grande Finale előtt... A párnámra tette, amíg reggelit készítettem Neki.

Két bőröndnyi szerelem, melyet érzett-játszott-hazudott?!
Hol a határ, ameddig az érzéseinkkel a másiknak árthatunk?
Hogy érthetné meg, hogy nem egy színpadi jelenetet játszunk el, hanem a valóságban vagyunk?
Hogy tehette ily' kegyetlenül tönkre az életemet?

S mindezen mozaikdarabkákból kirajzolódik egy nyolc évet megtagadó, boldogságát kudarcként megélő nő, kinek lelkét és szívét most hatóságok vizsgálják, s aki elvesztette Önmagát valahol a színpad és a színházi öltözője között - mondd, tudod Te valójában, mivel vádolsz?!

S kirajzolódom én, ahogy halkan visszazárom a bőröndöket, és becsukom magam mögött a pinceajtót.


( a képek nem illusztrációk )


Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
krencseyhella@gmail.com