Így üzent a színpadról a SzínészNŐ...

" A padlón egy halott feküdt, estélyi ruhában, késsel a szívében. "
Oscar Wilde: Dorian Gray


Bármennyire is szélsőséges érzés egy SzínészNŐt szeretni és Vele élni, bármennyire is fájó, megalázó, józan emberi ésszel felfoghatatlan, azért akadnak oly' apró, mesébe illő csodák, melyek az évek során napi rutinná válva természetesen hozzátartoznak egy civil partner életéhez - olyan természetesen, ahogy a közönség számára láthatatlan módon egy primadonna, és egy háttérben meghúzódó fiatal lány szereti egymást - még előadás közben is.


Sokan nem értitek, miért... Miért áldozza be egy fiatal lány az "életét" valaminek, ami kívülről nézve borzalmas és romboló? Nem szeretném ezt túlmagyarázni; egyrészt első szerelem lévén a Színésznő viselkedésén szocializálódtam - én úgy képzeltem, a szerelem így működik -, másrészt én Őt szerettem. Nem volt más, amin gondolkodnom kellett volna, ez ellen nem volt érv.

A Színésznő emberséges csakis a színházban tudott lenni. Amikor a külső körülményektől elszakadva olyan helyzetet sikerült teremtenünk, hogy az életünk középpontjában a színház állt (vagyis nem voltak a háttérből zsarolások, fenyítések, hazugságok), akkor mi a Színésznővel teljes harmóniában, szerelemben léteztünk. A valódi világ volt az, ami elfedte a varázslatot.

Voltak mindennapi apróságok, amik a színházban töltött hosszú órákat titkossá, szerelmessé tették. A könyvben szerepel, hogy a teátrum belső liftjében bárki láthatja egy szívecske formában a keresztneveinket - ez szinte a kezdetektől ott van -, ahogy az egyik páholy is őrzi ugyanezt az emblémát, titkosan, gondosan elrejtve, a vörös cirádás tapétába vésve... 

A premierek napján lévő állandósult szeánsz nyolc éven át tartotta magát; a Színésznő mindig jóval korábban ment be aznap a színházba, hogy mindenre megfelelő módon felkészüljön, s mivel tudta, hogy én mikor érkezem, a habos kávém éppen addigra ott várt a művészbüfé pultján - én pedig tudtam, mikor nem tartózkodik az öltözőjében, így a személyre szóló premier ajándéka (amit utolsó időkben szinte már csak tőlem kapott) mindig az asztalán várta, mire az utolsó öltözésre még egyszer be kellett mennie az öltözőbe. Minden premieren azzal a tudattal lépett ki először a színpadra, hogy az utolsó sor, amit elolvasott tőlem volt, mégpedig mindössze annyi: "szeretlek." Premierek szünetében soha nem beszéltünk, ez afféle babona volt, de amint lement a függöny, és kezébe került a telefonja, nekem írt elsőként - nem tudtam olyan gyorsan kievickélni a nézőtérről, hogy ne érkezett volna meg Tőle az üzenet, hogy szeret, látott, gyönyörű vagyok, de persze a legfontosabb kérdés, hogy milyen volt Ő aznap este?!
Premierek napján én is csak a fogadáson találkoztam Vele, és sokszor csak otthon, hajnalban tudtuk kibeszélni az estét, annyira elsodortak az események. A premier mindig az Ő napja volt, ezt tiszteletben kellett tartani.
(ahogy az előtte lévő egy hónapot is természetesen, amikor próbált a premierre)

Nem volt olyan előadása, amin ne üzent volna nekem. 
Volt egy közös jelünk, hogy tapsrendnél, a legutolsó színpadi megjelenésénél a szívére tette a kezét. Ezer ember hitte minden este, hogy ez a közönségnek szólt - nem! - ez az Ő szerelmének üzenete volt - nekem...

(a kép nem illusztráció)

viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella