Gumicsizmával rúgott belém országunk ünnepelt, több állami-díjjal kitüntetett SzínészNŐje...


Ami a KÖNYVből kimaradt -  nem titkolom tovább...


Alig 50kg-os, vékony, törékeny, porcelánbőrű fiatal lány voltam-vagyok, akin a legkisebb atrocitás is azonnal meglátszik - egy időben minden egyes nap meglátszott.

Néhány nappal múltam 24 éves, és már három éve éltem együtt az ország ismert művésznőjével, mikor egyik délután a Színésznő kamasz fia az utolsó pillanatban (az exférj egyértelmű utasítására, mondván, látott engem reggel az utcán kutyát sétáltatni, emiatt nem találkozhat a 16 éves fiú az anyjával... - igen, mi ilyen abszurd világban éltünk) megint lemondta a lehetséges találkozót, kétségbe ejtve ezzel az anyai "muszáj" érzést a Színésznőben. Egy ideig vigasztaltam, próbáltam megnyugtatni, esetleg más programot kitalálni - Vele lenni -, mígnem dühe és fájdalma átcsapott az én hibáztatásomba; csupán percek teltek el, de már az előszoba szőnyegén feküdtem tele lila-zöld véraláfutásokkal, zúzódásokkal, fájdalmakkal, értetlenül, mozdulatlanul.
A karom, a lábam, az arcom az ütések erejétől piros, majd lassan sárgás foltokban pompázott, és sajgott mindenem; magzatpózban vártam az enyhülést, némán folytak a könnyeim, átáztatva a kemény, szúrós, piszkos előszoba-szőnyeget.

A hozzám mérve kétszer akkora súlyú, és kétszer annyi idős Színésznő közben öltözött, menni készült, rossz élethelyzeteiből mindig azonnal elmenekült; gumicsizmát húzott, s miközben az ajtó felé elment mellettem, akkorát rúgott a jobb térdembe teljes erejével, hogy az azonnal focilabda nagyságúra dagadt, és ettől kezdve két hétig nem tudtam ráállni - ki se tudtam mozdulni a lakásból. 

Mindenki úgy tudta, influenzás vagyok. Mindenkinek mindketten ezt mondtuk.

Sok idő telt el. Csend volt. A kopott szőnyeg vált otthonommá, csak a saját lélegzetemet hallottam. Nem mozdultam, nem gondolkoztam, nem mertem harcba szállni az álló idővel. Monoton lélegeztem tovább, ebből tudtam, hogy még létezem. Miután a Színésznő órákkal később hazajött és látta, hogy még mindig ott fekszem, szó nélkül vizes borogatást hozott, és besegített az ágyra. Akkor már mindegy volt. Nem volt egyértelmű, hogy azt bánja, amit tett, vagy egyszerűen megsajnált. Még én vigasztaltam, hogy nincs semmi baj, majd meggyógyulok, emiatt ne érezze rosszul magát.

Másnap, míg délelőtt próbája volt a színházban lefotóztam, hogy mi történt velem, majd felhívtam egy áldozat-segítő központot, hogy hogyan is kezelhetnék egy ilyen helyzetet - azt mondták menjek be hozzájuk. Kérdeztem, hogy mégis hogyan? - majd ha jobban leszek (!) menjek be, vagy hívjam a mentőket.

Hívjam a mentőket?! Válaszoljak a feltett kérdésekre? Juttassam börtönbe a Színésznőt?!
Hogy tehetném?

      
Két hét múlva tudtam először utcára menni, be kellett mennem a főiskolára vizsgázni - a sötétlila foltokat, amik kilátszódtak a ruhából lesminkeltem, a térdemre pedig egy farmert erőltettem; az egész lábszáram koromfekete volt és rettenetesen fájt. Kérdezték az iskolában, hogy miért sántítok. 
"Megcsúsztam az utcán egy lefagyott vízátfolyáson...."

A Színésznő nevét a magyar jogrendszer miatt (egyelőre) nem hozhatom nyilvánosságra.
 Jelenleg az "ügy" a Bíróságon van, én pedig tisztelem a törvényeket.

Addig is a Színésznő a színpadról, festett mosollyal az arcán minden egyes nap százakkal - az egész világgal - elhiteti, milyen csodálatos EMBER, és közben milyen szerencsétlen 
" áldozata a saját múltjának... "
Egész életében ezt csinálta - tehetségét dicsérje, mindenki el is hiszi Neki.

(a képek nem illusztrációk és különböző alkalmakkor készültek)

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem A KÖNYV
(Elfogyott, de ősszel bővített kiadásban újra kapható lesz!)
www.viaszbaba.blogspot.hu
Instagram/krencseyhella
Twitter/krencseyhella
#metoo