Úgy nevezett " kicsi Korcs "...



Néhány éve egy kellemes, alig szellős, tavaszi estén ültünk egy külvárosi étterem teraszán, a legnagyobb harmóniában és szeretetben egy jól sikerült fellépés után, mikor felvetettem a SzínészNŐnek, hogy milyen régen írtunk egymásnak verset, és legyen ez egy kihívás, amíg a vágyott gulyáslevest ki nem hozzák. Apró papírszalvétára véstük szívünk-lelkünk legmélyebb érzéseit, ám míg én arról faragtam fennkölt cirádákat, milyen szerencsés vagyok, hogy a világ legszebb és legcsodálatosabb nője engem szeret, addig a másik oldalról döbbenetes "szerelmes verset" kaptam. Megkérdeztem, hogy valóban így érzi-e, ilyet szeretett volna írni nekem, de csak nevetett... 

Nevetett, mint mikor valaki felfedi régen őrzött titkát, s végre szabadnak érezheti magát...
Nevetett, mint aki nem is érti a kérdést, majd fátyolos szemeimet látva elgondolkodott, és bocsánatot kért, hogy talán sértő, amit írt.

Nem csak sértő volt - nagyon fájt.

A SzínészNŐ nem érezte soha, meddig mehet el. Tudta, hogy bármit megtehet, majd kimagyarázza, kijátssza, úgyis megbocsátok - vagy a világ bocsát meg -, vagy ha baj lesz belőle, majd én megoldom. Szeretett bántani, az érzéseket komolytalanul kezelni, szerette éreztetni velem, hogy senki vagyok Őhozzá képest - bár talán én magam voltam a hibás abban, hogy olyan Piedesztálra emeltem, ahová valójában nem ért fel. Ugyanezt a játékot játssza most is; hiszi, hogy bármit megtehet...

"Régen nem volt neked vers, hát most írok kicsi Korcs,
 Szerettél, hát megnyertél, ennyi most csak, bocs..."


Ő az én versemet Magánál hordta az utolsó pillanatig - én nem tudtam ugyanezt megtenni az Általa papírszalvétára vetett néhány sorral.