" Ég Veled! "


Az idei, varázslatos ősz a pestieknek talán az Andrássy úton a legszebb - színpompás falevelek borítják a sugárút betonját, s millió lélek szaladgál fel s alá az egymásra hajló, hatalmas fák megnyugtató biztonságában. Észrevétlenül húzom össze jobban a kabátomat, pedig nem fázom, csak a halvány szellő bekúszott a sálam alá, s megérintette a bőrömet.

Már az Operát is elhagyom, mikor a varázs egy pillanat alatt válik szürreális valósággá; az előttem bőröndöt húzó alak oly' ismerős, oly' szívbe markolóan ismerős... Ahogy ballonkabátját fellebbenti a most már didergető, őszi szél, ahogy a mozdulatai kitűnnek a tömeg egyszínűségéből; ahogy felismerem, hogy a Színésznő küzd egyedül az Élettel anélkül, hogy tudná, most éppen mögötte van a közönsége és látja, amit Ő nem szeretne - a világ fordul egy nagyot a tengelye körül.

Régen találkoztunk, és a helyzet furcsa, idegen érzése mindkettőnket megállásra kényszerít, de amint elszáll a pillanat, Ő szerepbe kerül ismét; hazug lényével pedig nincs dolgom többé - gondolkodás nélkül megyek tovább, ismerem ezt a játékát. Látszat-gazdagsága, tárgyias világának luxusa mögé rejtve a megtört nő farkasszemet nézett múltjának még mindig létező szereplőjével - hogy e múlt bármikor szíven találhatja, arra Ő láthatóan nem készült fel, ezt mostani mindennapjainak "rendezői" nem közölték Vele, mikor "élete szerepét" ajándékozták Neki a hatalmas, előadás-végi taps reményében.

Halkan súgom a festői, Andrássy úti rengetegbe a mozdulatlan, belül teljesen halott Díva felé, hogy "Ég Veled", s Ő visszasúgja már-már emberi hangon, hogy "Ég Veled"- ne tudja senki, ne lássa senki, ne is higgye senki,

de a SzínészNŐ pár másodpercnyi szünetet tartott, mielőtt visszatért  a színpadra
hamis életének főszerepéhez, egykori igazsága, boldogsága és szerelme végső elpusztításához.

Ha bárki kérdezi, Ő letagadja.
Vagy beperli a kérdezőt.