I. Nyitány - függöny fel! (részletek)

„Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém és mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.”

Garai Gábor

Színészeink a szerepük által életre keltett alakok, a helyszín díszlet, a történet szövegkönyv. A valóság random játék a szavak mögött, színpadkép csupán.

( NYITÁNY )

Kopott, poros, világot jelentő deszkákon állok; meghurcolt, fáradt árnyéklány vagyok a színpadon. Hosszú hajam mögé rejtve könnyes arcomat szeretnék elhúzódni a fényből; méltó volt a partner, de méltatlan az előadás.

A színház valami egészen megfoghatatlan része a földi valónak. Olyan, mint gyerekkorunkban a mesék; sejtjük, hogy fikció, mégis rettenetesen, minden bennünk rejlő igazsággal hinni akarunk benne, és ez a hit sok mindenen átsegít – vagy éppen olyan akadályokat gördít elénk, amiknek miértjét csak sokkal később értjük meg. Minden szakma zárt világ, de az igazi misztikum még mindig a függöny mögötti létezést lengi be; a felnőttek meséje ugyanis a függöny mögé szorul, és ha a színház pár órára vissza tudja adni nekünk naiv gyermekhitünket, bátran hagyjuk, és elvarázsolódunk. A színház nem veszít népszerűségéből, hiába hódít teret a film, ami olcsó és megközelíthető mese, mégsem tudja megfojtani a tisztaságot, az élet-szagot, az emberséget, ami a színpad-közeli létezés igézetében rejlik. Hinni szeretnénk a színház valóságában. 

...

A Színésznő nem tudja, mit jelent szerepelni. Fogalma sincs, mert nem szerepel. Mondja, teszi, gondolja és megmutatja – nincs tudatában annak, hogy ezek a tulajdonságok nem az övéi. Mindegy, hogy Júlia, Iluska vagy akár maga a Vasorrú bába, tudatosság nélkül eggyé válik a Színésznővel a „szerep”, és elindul a folyamat. Nincs valódi személyiség a Színésznő mögött, azt játssza színpadon és az életben is egyaránt, ami éppen érdekét kívánja. Nincs átlagosság, nincs szerepből való kiesés – csupán áttérés -, és nincs ember sem. Zavar van, kétségbeesés és bizonytalanság. A Színésznő az életben szétesik, mert nem tudja, kicsoda valójában. A Művészbejáró ajtaján kilépve rázuhan a sötét, ijesztő, nem igazi világ, amiben nem hisz és nem is akar, és olyan dolgokat várnak el ott tőle, amiket képtelen teljesíteni, kudarcai elől pedig visszamenekül szerepének magjába, a szövegébe, a szemvakító fényekbe, és megnyugszik. Nem tud a színpadon kívül szeretni, dönteni, gondolkodni, társsá, anyává válni, nem tud még bevásárolni sem, mert szétesik. Az átlagember bemegy a színházba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva jöjjön ki – a Színésznő kijön a világba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva bemehessen a színházba.

Színésznőt szeretni és Színésznővel élni nem normális dolog. Átlagember számára nem feldolgozható és nem is elmondható, lelket pusztító önfeláldozás. Húszévesen beleszeretni a Színésznőbe, nyolc évig Vele élni, közben pedig végignézni saját haláltusámat, gyerekkori hitem és meséim porrá zúzását, valamint mellékágon látni mindazt, amiért ez a színházasdi oly’ erősen tartja misztériumát, miközben bármely szakmánál undorítóbb – ez az igazi valóság - a színész számára pedig csupán hamis képzelgés, amit át sem él. Játssza a szerepet, amit kap. Ugyanez vonatkozik a magánéletére; játssza a szerepet, amit megfelelőnek gondol a párkapcsolat őt illető részéről, ami számára nyugodt és kényelmes, aztán vagy jó, vagy ha nincs taps és probléma merül fel, azonnal mehet a mellette álló, szívét-lelkét-szerelmét kitáró civil, aki értetlenül áll minden szélsőséggel szemben, amivel találkozik a kapcsolat folyamán. Végletes szerelem a színészé, olyan, hogy vagy felperzsel és nem is érted, hogy lehetsz ilyen szerencsés, vagy a hetedik mennyországból hajít le, és nem nézi meg, veszel-e még levegőt, mutatsz-e még életjelet, sőt, ha odalent van dolga, még rúg beléd egyet, miközben elsétál melletted, mert fél, hogy talán a zuhanást túlélted – „Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom.” ( Szabó Lőrinc : Semmiért egészen )

....

A helyszín nem egy átlagos ház átlagos lakása, hanem Budapest egyik legnagyobb színháza, ami a piszkos, megcsúfolt környezetéből Dívaként magasodik az ég felé, hogy valami különlegességre, valami csodára hívja fel a figyelmet. 

 Azon a februári napon első alkalommal mentem dolgozni. Mindig kettesével voltunk beosztva egy adott részén a színháznak, az én pár-kollégám pedig a legidősebb néni lett, aki – hogy könnyen megszabaduljon tőlem -, előadás kezdete után pár perccel már be is ültetett a lépcsőre, hogy nézzem inkább a darabot, semmint beszélgetnie kelljen velem. Hihetetlen lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy én dolgozom, miközben színházi előadást nézek ( ez koránt sincs így, nagy-nagy tévhit! ), de a második felvonás alatt elkéredzkedtem pár percre az öltözőbe, és rám nem jellemző módon eltévedtem. Nagyjából megvolt, hova megyek, de az öltözők több irányban, az épület több emeletén voltak, és minden ugyanolyannak tűnt, ráadásul senkit nem ismertem, bár ilyenkor nem is sokan mászkálnak a hátsó folyosókon. Zavaromban a színpad széléig jutottam, ahol éppen kipenderült a Színésznő, akinek jelenetszünete volt, hisz míg a színpadon szó szerint állt a bál, Ő az ügyelőpultból nézte, mikor léphet újra színpadra. Meghatározó pillanat volt ez az életemben, mert a Színésznő hatalmas álarcot viselt (lévén ez egy álarcosbál), monumentális, színes ruhában volt, és körbelengte valami különös illat, hangulat, feszültség, ami sokkos állapotba hozott, és nem mozdultam a lépcsőről - csak néztem. Tele volt energiával, szikrázott körülötte a levegő, mégis iszonyú egyedül és mozdulatlanul álldogált, de így is elérte, hogy nem bírtam megfordulni. Még lehetetlenebb helyzet volt, mikor észrevett és rám mosolygott, barna szeme megvillant az álarc alatt, de az arcát nem láttam, csak a kedvességét éreztem, és a saját különlegességemet, hogy velem, a halandó senkivel ez a nő szóba áll… Köszönt, és várt valami hasonlóra. Mondtam Neki mondatcafatokat az eltévedésről, meg magyaráztam, hogy kerültem ide, de nem emlékszem másra, csak a szemének gyönyörűségére, ami az álarc mögül azonnal elvarázsolt…

A Színésznő számára ez az este csak egy volt a sok közül. Ő mindenkivel ugyanúgy viselkedett, mindig kedves, udvarias, megdöbbentően közvetlen volt, és sosem látta meg az embert a „rajongó” mögött; mindenki rajongó volt, aki csak a közelébe ment – így kezelte az embereket. Hihetetlen képessége volt arra, hogy levegye a legfurább embereket is a lábukról, mindezt a felelősség legcsekélyebb súlya nélkül, mert nem érezte, ha megbántott valakit, se azt sem, ha túl közel engedte Magához. Minden mosoly, szemvillanás, hanghordozás a szerep hozadéka volt, azé a szerepé, amit akkor és ott játszott, és amiben a legjobb akart lenni. Számtalanszor a színpadi szövegeit mondta az élet legkülönfélébb helyzeteiben. Kiválónak érezte magát, ha dicséretet, elismerést, önbizalmat kapott, vagy egyszerűen csak érezte a hatalmát a szemben álló halandón. De sokszor érezte ezt! Az életünk során százakat láttam, akik a gyönyörtől, hogy Ő szóba áll velük, szinte a lábai elé omlottak – milyen hatalom a színpad, az ismertség, a különbözőség az átlagtól! Senki sem tudta, hogy a rajongott Istennő a sarki vegyesboltban hisztériás rohamot kap, mert fogalma sincs, miért is ment oda be, és egy doboz tej megvásárlása olykor a legkeményebb kihívásnál is több számára. Senki sem tudta, milyen aljas és gonosz, ha az Élettel kerül szembe, és mennyire nincs valóságos személyisége – szerepei nem teszik lehetővé, hogy legyen olyan, hogy „önmaga”. Nem is próbálta magát szembesíteni önnön valójával - túl nagy csalódás lett volna.

…. Tudattalan lelkemben mégis káprázatot hagyott a Színésznő. Volt valami megfoghatatlan a helyzetben és a körülményekben, ami kíváncsivá, esendővé tett, és ami sokszor életidegen pillanatokat hozott az addig kiszámítható, békés világomba. A napi rutinba félrecsúszott gondolatok költöztek, miközben minden normális volt; lelkesedtem a munkámért, beleszaladtam új emberekbe, más színházakba, hódolókkal vettem körbe magam, és közben fél évig egy távoli, köszönős kapcsolatban álltam Vele. Akkor változott minden, mikor a sokirányú munkám során éppen Őróla írtam cikket az egyik helyi lapba, majd mélyinterjút, amire ugyanazzal a mosollyal mondott igent, amilyennel az álarcos estén levett a lábamról.

Hogy mennyire jó színésznő, az az első beszélgetős esténken megmutatkozott. Előadás után felhívott az öltözőjébe, de az interjú néhány perc múlva személyes, lelkizős beszélgetésbe ment át, és szuperlatívuszokban mesélt az életéről, hogy mennyire szép körülötte minden. Csodálatos férje van tíz éve, csodálatos anyának érzi magát egy szem gyermekével szemben, és minden annyira rózsaszín és kerek körülötte, hogy nem győztem csodálkozni, hogy milyen szerencséje van. Hajnalig beszélgettünk - egy szál köntösben volt, ami nem egyszer lecsúszott a válláról -, és bár többször felhatalmaztam, nem akart hazamenni. Élvezte a csevejt, a hangulatot, nevettünk, felgöngyölítettük az életét, a szerepeit, a színházi embereket, mindent. Akkor volt az első igazi élményem a függöny mögötti igazsággal, hogy egy színházi öltöző tényleg burok a Színésznőnek. Ott minden és mindenki őt szolgálja, őt védi, őt szépíti és az ő csodálatára van, ráadásul ott bármit el lehet játszani, mert maga a miliő megbabonázza az átlagembert, és úgyis mindent elhisz, úgyis taps lesz a vége. Még inkább, mint a nézőtéren.

Megkérdeztem, hogy boldog-e. Nem válaszolt. Teljesen kizökkentette a szerepéből ez a kérdés, nem várta, hogy a nyilvánvalót megkérdőjelezem. Elkezdte tépkedni a körmét, az ajkába harapott, amit addig nem csinált, és bugyuta közhelyeket fogalmazott meg a boldogságról. Egyetlen pillanat volt az egész, hogy láthattam embert a Színésznő mögött, aki azonban gyorsan visszabújt a csigaházába, és széles mosollyal újra Színésznőbe burkolta magát.

3.

A cikk megjelenése után egyik késő este smst kaptam Tőle, hogy elolvasta az írást, remek lett. Annyira meglepett ez a kezdeményezés, hogy kiderítette a telefonszámomat, elolvasta a cikket, írt nekem, hogy alig tértem magamhoz… Még akkor is élt bennem a színésznőség adta misztikum, és hihetetlennek tűnt, hogy Ő tehet ilyen átlagos dolgokat. Megtisztelve éreztem magam, pedig emberi kivagyisága azonnal megmutatkozott; attól kezdve akár munka, akár személyes ügyben kerestem, soha nem válaszolt smsekre, nem hívott vissza, és legtöbbször fel se vette a telefont. Megközelíthetetlenségével félelmét palástolta, s ugyanolyan jelentéktelen senkinek tartott, mint bárki mást, csupán egy üzenet erejéig gyakorolt kegyet irányomba, amiért csodálatosnak mutattam be Őt a közönség előtt - ez volt a viszonzás, ezzel kellett beérnem. Minden így működött. Az utcán többnyire megismert, ha szembe jött velem, de fogalma sem volt igazából, hogy ki vagyok. Mosolygott, beszélt az időjárásról, a próbájáról, valami pletykáról, amit épp most hallott, még azt is elmesélte, milyen csúnyán bánt Vele reggel a férje, de többször volt olyan érzésem, hogy a nevemre sem emlékszik. A Színésznő ilyen. Mindent elhiszünk Neki, miközben az időjárás elemzése során kétségbeesetten próbálja felidézni, hogy kik is vagyunk, és honnan ismer minket… Ha a színházból, akkor talán rájön idővel, ha nem onnan, akkor soha nem fejti meg a talányt, ennek ellenére mi biztosak vagyunk benne, hogy mennyire örült nekünk. Csodálatos képesség; rengeteg mini előadást végignéztem, és kellemesen szórakoztam, mikor a fél órás csevegés utáni „ki volt ez?” kérdésemre „fogalmam sincs” volt a válasz.

A Színésznőnek nincsenek érzései a külvilágban. Semmilyenek. Nem tud boldog vagy szomorú lenni, nem is tud különbséget tenni. Nincs határ jó és rossz között, se fekete és fehér között, egyáltalán, határok sincsenek, létezés sincs. Nem tudja, mi a szerelem, a hiány, a fájdalom, az öröm. Nem érti, nem tudja meghatározni Magát ezek között, így inkább egy létközi állapotban lebeg, és a színpadon tér csak magához. Minden homályos, elmosódott és pillanatnyi. A Színésznő úgy szerelmes a színpadon, hogy a valóságban nem tudja, milyen a szerelem. Mindent mondanak neki, és Ő úgy érez, ahogy kérik. Nem mer olyan mélyre ásni Önmagában, hogy a valóság felhozzon esetleg ismeretlen élményeket, amikkel meg kell birkózni. Neki ez sok, zavaros, és kényelmetlen, és retteg, hogy a színpadi énjét esetleg rossz irányba befolyásolná. A Színésznőnek feladatai vannak, amiknek ha megfelel, akkor nyugodt periódusban él, ha viszont nem felel meg, akkor eljön a világvége, bezárkózik és sajnálja Magát. Egyetlen feloldó eszköz a színpad. Minden örömöt és fájdalmat feledtet, igény szerint. A Színésznő életében van a depressziós ( önsajnálós ) - időszak és van a színpad, a mindennapok érzéketlen hibernáltságban telnek.

….Fél év suhant tova, s mi már egy belvárosi teázóban ültünk, karácsony előtt pár nappal. Jó hangulatban voltunk, s úgy tűnt ott, a szűk, kandalló melletti kis asztalkánál, a zúzmarás ablaknak fényesebb oldalán eldőlt a Sorsunk. Az írók szeretik átugrani a lényegi részt, a „hogyan?”-t, de én ezt nem szeretném, mert éppen az ilyen apróságokban vannak annak az életérzésnek a finomságai, amiért elmesélem ezt a történetet. A hogyan? az én alázatos hozzáállásom és kíváncsiságom eredménye volt. Alig találkoztunk, mert én nappal tanultam, este dolgoztam, Ő pedig teljesen más ritmusban élt, mert akkoriban idegileg annyira ki volt borulva a férje miatt, hogy egy évig kényszerpihenőre szorult, elment a hangja, kevesebb szerepet játszott, így alig járt be a színházba. Szerencsés esetben az utcán, vagy a művészbüfében összefutottunk, de nem mindig beszéltünk, telefonon meg esélytelen volt Vele kommunikálni. Az interjú után érdekessé vált a lénye az életemben, szerettem volna segíteni rajta, de se mód, se irány nem volt erre. A reménytelenség nyugalmával kísértem a sorsát messziről, és magam is elcsodálkoztam, miért ébresztett bennem ilyen aggódást a személye - pláne mikor belegondoltam, az abszurditása elborzasztott. Ugyanakkor édes mámorban voltam, ha találkoztam Vele; mikor egy-egy színházi eseményen egyszer csak megjelent. Mindig gyönyörű volt és más, különleges, titokzatos, zárt, de egyre inkább feltűntek a kimondatlan fájdalmak a mosolya mögött, és mindez annyira vonzott, hogy nem hagyhattam, hogy rejtély maradjon. Tragédiák sejlettek fel a szépen maszkolt külső alatt, én pedig ki akartam deríteni, hogyan is van az Ő élete, és mi van a csillogás hátterében. Kerestem az igazságot, mert volt valami alig észrevehető hiteltelenség Benne. Hónapok elteltével, és néhány perces beszélgetésekkel később elhívott Magával vásárolni. Ez már nagy kegy volt, decemberben, a karácsonyi rohamban, amit ki nem állhattam, elmentem Vele ruhákat nézni, csavarogni, barátnősködni, és olyan jól sikerült a délutánunk, hogy késő este, a teázóban vettük csak észre, hogy elszaladt a nap.

Ilyenkor minden jön magától, ezt akkor tapasztaltam meg először. Mindennek örül az ember, minden szép és jó, és rohan az idő, pedig megállítanád, örülnél a csodának, ami veled történik. Ez a szerelem legfantasztikusabb szakasza és szerencsés, aki ezt abban a pillanatban fel is ismeri és át is tudja élni.

A Színésznő észre sem vette, mibe zuhantunk. Elkezdett tobzódni az érzésben, hogy valaki figyel Rá, hogy valaki viszonzások elvárása nélkül szolgálja Őt. A közönség hálátlan elem, a nagy produktum után tapsban véleményt nyilvánít, de eme pár perces megbecsülés után eltűnik, és másnap a darab a nulláról kezdődik elölről – újabb harc indul az elismerésért. Minden színész belehal az aznap esti előadásába, és nincs az a hódolat, ami ilyenkor elég lenne a színész megnyugtatására, hogy igen, ő jó volt és a halála árán is megérte. A művészek ahhoz vannak szokva, hogy mindent kiadnak, lelkük utolsó leheletéig küzdenek, és utána egy hatalmas, kiüresedett érzésből kell újra felépíteni mindazt, amit előző este már elvettek belőlük. Kegyetlen sok munka és kegyetlen küzdés van emögött. A Színésznő mellettem elkényelmesedett, mert nem kellett semmit adnia, sem tennie azért, hogy figyeljek Rá, kényeztessem, biztonságban legyen és fontosnak érezhesse Magát abban a galád világban is, ami a színházon kívül van. Egyre jobban kapaszkodott belém, és nyílt lapokkal kezdett játszani. Játék volt - minden szó, mozdulat a helyére került, összeállt a története. 

Kaptam egy nőt, akit megerőszakoltak, a színházi karrierjével zsaroltak, hozzá kényszerítettek nyolc hónapos terhesen a homoszexuális férjéhez, de jött még a beteg családi háttér, terrorizáló anyuka, elvárások és elnyomások, megszült – de nem kívánt – gyerek, anyasági kudarc, félelmek és kirakatbábuság, fájdalom, magány, betegség, nőiesség totális bukása és öngyilkos hajlamok. Hoppá. 

A belvárosi kis teázó átment pszichiátriai rendelőintézetbe, én pedig magam sem hittem, hogy bár sejteni lehetett, hogy baj van, de ekkora… Kétségbeestem a tehetetlenségtől, az Ő helyzetétől, a gondolattól, hogy ennyire boldogtalanul kell élnie egy ilyen csodálatos nőnek, és a félelemtől, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat el ne veszítsem. Parádés előadás volt, a néző mély, katartikus állapotba került. Játszotta, ami szerepe volt, ami haloványan keveredett a valósággal, de dramatikusabb volt áldozatként feltüntetni Magát, semmint felvállalni, hogy hibázott. Idegen néző voltam, aki bármit elhitt Neki. A miértek csak úgy repkedtek; miért nem lép tovább, miért nem változtat, miért nem tette eddig, de egyetlen válasz sem érkezett. Mindenki hibás volt, csak Ő nem. Egy életen át kísért a leghiteltelenebb mondat, amit valaha hallottam, és amit akkor mondott először azonnal hazug szerepébe helyezve Önmagát; „Én csak jó akartam lenni.”

....

Folyt. köv.