XII. " Hat évig éltem romboló, bántalmazó kapcsolatban... "



A Színésznővel való együttélésem teljes feladással járt. Nem bírta elviselni, ha nem Ő állt a középpontban, és azonnal zsigereiben érezte, ha a szokottnál kevesebb figyelmet kapott; ilyenkor rombolt, pusztított, és kíméletlenül vágott tőrt a hátamba – megoldásként pedig új álarcot húzott vastagon maszkolt arcára.

Fiatalságom, szakmai hozzáértésem és szépségem minden előnyét a Színésznő boldogulására használtam; ahelyett, hogy magamnak jártam volna ki az utat, a párom érdekében éltem a lehetőségekkel, mert hittem benne, hogy ha Neki jó, akkor majd nekem is az lesz, és az életünk a levegőben lengedező szélsőségek és szeszélyek nélkül haladhat az útján. Mindig előtérbe helyeztem a Színésznő akaratát, aki áldozat-arcát magára öltve az elvárás és a hála határán lavírozva minden pillanatot felhasznált; ravasz módon élte fel az én életemet, miközben testileg és lelkileg is porrá zúzta mindazt, aki én voltam. 

Hat évig éltem romboló, bántalmazó, kihasználó kapcsolatban; kellék voltam csupán ahhoz a szerephez, amit korábbi, kudarcra ítélt karaktereire sminkelt rá.

A színházban nem féltett elveszíteni, ott tudta, hogy minden és mindenki Őt szolgálja, tabu volt bárkinek is hozzám szólni, azonban a való életben tíz körömmel kapaszkodott belém, és minden levegőt elszívott előlem. Állandósult féltékenységi drámák zajlottak, ha pedig távozni kívántam a színről, máris kezdődött a lelki zsarolás, hogy miattam öli meg magát, és miattam megy tönkre a karrierje. Láthatatlan láncot font közénk, amit bármikor szerettem volna elszakítani, még vastagabbra hegesztett. Őrületes idegállapotokba került, mikor veszni érzett, majd teljesen megsemmisülve napokig nem is létezett. Hogyan kezelhetné egy civil, átlagos ember a művészség ily’ szélsőséges mivoltát? Naiv, lányos hitem és szeretetem a legnehezebb helyzetekben is kezet nyújtott felé, hogy aztán belém kapaszkodva újra talpra állhasson – a saját sebeimet a fürdőszoba kegyetlen magányában egyenként, már-már profi módon takargattam el, hogy a főiskolán a társaim ne lássák, hogy a tökéletes királylány valójában egy ütött-kopott roncs.


A Színésznő nem éli a saját életét, mert nincs Neki; minden pillanatban valamelyik szerepének hozadékát játssza, a szerep szövegeiből idéz, és úgy viselkedik, ahogy azt már korábban kitanulta a szerep megformálása közben a színpadon. A magánéletben a nekem játszott nő is egy szerep volt, talán legközelebb a valódi énjéhez, de igen távol attól, hogy ez a „valódi én” le is lepleződhessen.